Helyszín: Varanasi, India,
2011. április 1.
Hajnalban érkeztem a Gangesz partján elterülő városba, és sikeresen elkövettem azokat a hibákat, amiket nem lenne szabad, de 18 órás vonatozás után kinek lenne kedve a taxisok közt keresgélni, alkudozni, majd a 15.-el elmenni… Úgyhogy bedobtam a csomagjaim a kocsi hátsó ülésére és megcéloztam az Assi Ghat környékét, hogy szállást keressek. A reggel további része azzal telt, hogy próbáltam a szálláskerítőmet leszerelni, ami 30 perc után sem sikerült, így azon megoldást választottam, hogy az 1 literes ásványvizes palackomat izomból a lábához vágtam és elindultam felé… Siker, elszaladt. (Indiáról majd máskor, most haladok tovább a túlélés reményében)
Még aznap szereztem buszjegyet, 800 Rs-ért. A hindu fickó arcát soha nem fogom elfelejteni, sunyi mosoly ült ki az arcára, ahogy a kezébe tettem a megfelelő rúpia mennyiséget (költsd gyógyszerre barátom, gondoltam magamba). Őszinte leszek, nem vártam a reggelt, ugyanis nem voltam benne biztos, hogy lesz busz…
Jordi on a rickshaw in Varanasi from Zsolt Szenczi on Vimeo.
2011. április 2.
Nehéz ébredés (05.30), összepakolás, tusolás… Tegnapi riksás sráccal megbeszéltem, hogy értem jön, meglepő módon ott is volt, amúgy becsületesnek tűnt, viszonylag sokat utaztam vele, vitte vagy 15-20 kilométeren a fenekem az elmúlt napokban. 7 óra körül már az indulási ponton voltam, ahol viszonylag sok fehér ember volt, így egy kicsit megnyugodtam, hogy lesz busz… Lett. Lelkembe örömtáncokat kezdtek az érzések járni, végre kiszabadulok Indiából. A kényelmi szempontokat leszartam, a kis bádogdobozban a szabadságom, a lelki békémhez hozzásegítő csodás fehér paripát láttam. Amúgy a vidéki India gyönyörű és még hangulatos kifejezés is eszembe jutott, varázslatos vidékeken, erdőségeken jött át a busz. Kis pihenőkkel csapattuk észak felé 10 órán keresztül. 5-6 európai vagy amerikai volt a buszon rajtam kívül, pár koreai és japán. Az úton azon töprengtem ez ám az igazi turizmus mikor nem tudom, hogy hol alszom aznap este, mikorra érek oda, és hogy megyek tovább, de ekkor még a vissza út sem körvonalazódott bennem (nem mintha ez különösebben aggasztott volna).
Sötétben érkeztünk Belihyába. Kijelentkeztem Indiából (yeeeesssss), és megvettem a nepáli vízumot 15 napra 25 ropogós USD-ért. Ebben a kis porfészekben aludtam, egy japán bácsikával, a 800 rúpiás buszjegyben benne volt egy éjszakára a szállás.
2011. április 3.
Reggel betámadtam az illemhelyet, otthonosan éreztem magam benne, így többször visszatértem, ami enyhe aggodalommal töltött el, mivel tudtam még legalább 10 órás buszozás vár rám. 7.30 indulás, csomag a tetőre, én meg az ülésbe préselve egy nepáli „lélekvesztő” buszjáraton. Valami eldugott kis falucskában találkoztam egy angol fickóval, aki beszélt magyarul, mivel 5 évig dolgozott Szlovákiában, logikát ne kérdezze senki, de akkor ott felbecsülhetetlen volt valakivel az anyanyelvemen beszélni!
A határ után könnyes is lett a szemem, mikor szembesültem azzal, hogy Nepál mennyivel közelebb áll hozzám, mint a magam mögött hagyott ország. Tiszta emberek, akik kedvesek hozzám, önzetlenül igyekeznek segíteni mindenben és rendezett a környezte. Azt láttam, hogy szeretnének eljutni „valahova” és nem csak ők, hanem az országuk is, ezért tesznek is valamit, nem csak a karma mögé bújnak. A táj már a buszozás során magával ragadott, kanyargós utak, teraszos földművelés, egzotikus fák, növények és az egyre növekvő hegyek… 9 óra buszozás után megérkeztem Pokhara városába.
Megnyugodtam, jó helyen vagyok.
