2011. április 3. (16 óra után)
A hosszú buszozás nagy előnye, hogy ismerkedik az ember az út során. Sokszor nem is a tájak vagy az épületek tesznek különlegessé egy utazást, hanem az ott megismert emberek, kialakított kapcsolatok. (Nem! Szőke, hosszú combú és széplelkű lány nem volt a buszon.) Így történt, hogy összebarátkoztam egy dél-koreai fazonnal, aki nem mellékesen képben volt Magyarországot illetően, sőt lényegében az összes honfitársa, akivel a kint töltött időszakom alatt találkoztam. (Távol a hazától előjönnek ezek a nacionalista baromságok, és milyen jól tud esni, ha valaki tudja, hogy Budapest az nem Bukarest)
A város külső részén tett le minket a busz, az öreg egyik nagy előnye az volt, hogy együtt taxiztunk a város Lakesidenak nevezett részére, ami így korrekt áron kijött. A másik nagy előnye, hogy a bácsika egy fantasztikusan jó útikönyvvel volt felszerelve, amiben hemzsegtek a jó szállások, kifejezetten koreaiaknak. Ezt a részét leszartam, így egy tágas, hatalmas ablakokkal megáldott, franciaágyas szobát sikerült béreljek 200 nepáli Rs-ért. Ráadásul a szállás kert része igazán impozáns volt, így elégedetten mentem felfedezni a város. Ilyenkor a szokásos köröket futom, hol van bolt, étterem stb… Aztán képeslapokkal felszerelkezve beültem vacsorázni, ahol odacsaptam 500 Rs-nek (!), megérdemeltem és a hűs söröm is ezt súgalta. Este nem aludtam valami jól, pedig Indiával ellentétben itt a klíma kellemes, talán az izgalom szaladgált bennem…
2011. április 4.
Madárcsicsergés, kék ég. Gyönyörű napra ébredtem. Fájt is a szívem, hogy az elkövetkezendő napok, hetek ügyeit kell elintézzem. Az elmúlt időszakban nem sikerült megfelelően táplálkozzak, és sejtettem a következőkben sem fog, így egy reggelit megengedtem magamnak.
Aztán a Phewa-tó felé vettem az irányt, és akkor eszméltem rá, hogy amit a tó mögött látok az nem a felhőzet, hanem a Himalája vonulata. No, ekkor sír egy férfi. Miután a könnyeimmel megküzdöttem csónakáztam a Phewa-tavon, előtte sikeresen lenyomtam „pár” fényképet az újdonsült bangladesi barátaimmal, akik a végére összeálltak egy 40 fős csoportképre, részvétel persze kötelező… Gyors mosatás, a kis narancssárga nacim végre tiszta lesz, bár akkor azt kívánta soha többé ne látnám. :) Gondolataim nem hagytak nyugodni. Osztottam, szoroztam, tépelődtem. Végül arra jutottam, hogy nem buszozom vissza Indiába két hét múlva, hanem veszek egy repülőjegyet. Délután ezt sikerrel végre is hajtottam, persze volt bennem némi bizonytalanság, hogy tényleg igazi jegyet kaptam-e?! (azt)
