Pokhara, avagy első szemezés a Heggyel.

Helyszín: Pokhara, Nepál,

2011. április 3. (16 óra után)
A hosszú buszozás nagy előnye, hogy ismerkedik az ember az út során. Sokszor nem is a tájak vagy az épületek tesznek különlegessé egy utazást, hanem az ott megismert emberek, kialakított kapcsolatok. (Nem! Szőke, hosszú combú és széplelkű lány nem volt a buszon.) Így történt, hogy összebarátkoztam egy dél-koreai fazonnal, aki nem mellékesen képben volt Magyarországot illetően, sőt lényegében az összes honfitársa, akivel a kint töltött időszakom alatt találkoztam. (Távol a hazától előjönnek ezek a nacionalista baromságok, és milyen jól tud esni, ha valaki tudja, hogy Budapest az nem Bukarest)
A város külső részén tett le minket a busz, az öreg egyik nagy előnye az volt, hogy együtt taxiztunk a város Lakesidenak nevezett részére, ami így korrekt áron kijött. A másik nagy előnye, hogy a bácsika egy fantasztikusan jó útikönyvvel volt felszerelve, amiben hemzsegtek a jó szállások, kifejezetten koreaiaknak. Ezt a részét leszartam, így egy tágas, hatalmas ablakokkal megáldott, franciaágyas szobát sikerült béreljek 200 nepáli Rs-ért. Ráadásul a szállás kert része igazán impozáns volt, így elégedetten mentem felfedezni a város. Ilyenkor a szokásos köröket futom, hol van bolt, étterem stb… Aztán képeslapokkal felszerelkezve beültem vacsorázni, ahol odacsaptam 500 Rs-nek (!), megérdemeltem és a hűs söröm is ezt súgalta. Este nem aludtam valami jól, pedig Indiával ellentétben itt a klíma kellemes, talán az izgalom szaladgált bennem…

2011. április 4.
Madárcsicsergés, kék ég. Gyönyörű napra ébredtem. Fájt is a szívem, hogy az elkövetkezendő napok, hetek ügyeit kell elintézzem. Az elmúlt időszakban nem sikerült megfelelően táplálkozzak, és sejtettem a következőkben sem fog, így egy reggelit megengedtem magamnak.

Aztán a Phewa-tó felé vettem az irányt, és akkor eszméltem rá, hogy amit a tó mögött látok az nem a felhőzet, hanem a Himalája vonulata. No, ekkor sír egy férfi. Miután a könnyeimmel megküzdöttem csónakáztam a Phewa-tavon, előtte sikeresen lenyomtam „pár” fényképet az újdonsült bangladesi barátaimmal, akik a végére összeálltak egy 40 fős csoportképre, részvétel persze kötelező… Gyors mosatás, a kis narancssárga nacim végre tiszta lesz, bár akkor azt kívánta soha többé ne látnám. :) Gondolataim nem hagytak nyugodni. Osztottam, szoroztam, tépelődtem. Végül arra jutottam, hogy nem buszozom vissza Indiába két hét múlva, hanem veszek egy repülőjegyet. Délután ezt sikerrel végre is hajtottam, persze volt bennem némi bizonytalanság, hogy tényleg igazi jegyet kaptam-e?! (azt)

Irány Nepál, avagy két cél lebegett a szemem előtt, túlélni Indiát és átkeveredni Nepálba.

Helyszín: Varanasi, India,

2011. április 1.
Hajnalban érkeztem a Gangesz partján elterülő városba, és sikeresen elkövettem azokat a hibákat, amiket nem lenne szabad, de 18 órás vonatozás után kinek lenne kedve a taxisok közt keresgélni, alkudozni, majd a 15.-el elmenni… Úgyhogy bedobtam a csomagjaim a kocsi hátsó ülésére és megcéloztam az Assi Ghat környékét, hogy szállást keressek. A reggel további része azzal telt, hogy próbáltam a szálláskerítőmet leszerelni, ami 30 perc után sem sikerült, így azon megoldást választottam, hogy az 1 literes ásványvizes palackomat izomból a lábához vágtam és elindultam felé… Siker, elszaladt. (Indiáról majd máskor, most haladok tovább a túlélés reményében)
Még aznap szereztem buszjegyet, 800 Rs-ért. A hindu fickó arcát soha nem fogom elfelejteni, sunyi mosoly ült ki az arcára, ahogy a kezébe tettem a megfelelő rúpia mennyiséget (költsd gyógyszerre barátom, gondoltam magamba). Őszinte leszek, nem vártam a reggelt, ugyanis nem voltam benne biztos, hogy lesz busz…

Jordi on a rickshaw in Varanasi from Zsolt Szenczi on Vimeo.

2011. április 2.
Nehéz ébredés (05.30), összepakolás, tusolás… Tegnapi riksás sráccal megbeszéltem, hogy értem jön, meglepő módon ott is volt, amúgy becsületesnek tűnt, viszonylag sokat utaztam vele, vitte vagy 15-20 kilométeren a fenekem az elmúlt napokban. 7 óra körül már az indulási ponton voltam, ahol viszonylag sok fehér ember volt, így egy kicsit megnyugodtam, hogy lesz busz… Lett. Lelkembe örömtáncokat kezdtek az érzések járni, végre kiszabadulok Indiából. A kényelmi szempontokat leszartam, a kis bádogdobozban a szabadságom, a lelki békémhez hozzásegítő csodás fehér paripát láttam. Amúgy a vidéki India gyönyörű és még hangulatos kifejezés is eszembe jutott, varázslatos vidékeken, erdőségeken jött át a busz. Kis pihenőkkel csapattuk észak felé 10 órán keresztül. 5-6 európai vagy amerikai volt a buszon rajtam kívül, pár koreai és japán. Az úton azon töprengtem ez ám az igazi turizmus mikor nem tudom, hogy hol alszom aznap este, mikorra érek oda, és hogy megyek tovább, de ekkor még a vissza út sem körvonalazódott bennem (nem mintha ez különösebben aggasztott volna).
Sötétben érkeztünk Belihyába. Kijelentkeztem Indiából (yeeeesssss), és megvettem a nepáli vízumot 15 napra 25 ropogós USD-ért. Ebben a kis porfészekben aludtam, egy japán bácsikával, a 800 rúpiás buszjegyben benne volt egy éjszakára a szállás.


2011. április 3.
Reggel betámadtam az illemhelyet, otthonosan éreztem magam benne, így többször visszatértem, ami enyhe aggodalommal töltött el, mivel tudtam még legalább 10 órás buszozás vár rám. 7.30 indulás, csomag a tetőre, én meg az ülésbe préselve egy nepáli „lélekvesztő” buszjáraton. Valami eldugott kis falucskában találkoztam egy angol fickóval, aki beszélt magyarul, mivel 5 évig dolgozott Szlovákiában, logikát ne kérdezze senki, de akkor ott felbecsülhetetlen volt valakivel az anyanyelvemen beszélni!
A határ után könnyes is lett a szemem, mikor szembesültem azzal, hogy Nepál mennyivel közelebb áll hozzám, mint a magam mögött hagyott ország. Tiszta emberek, akik kedvesek hozzám, önzetlenül igyekeznek segíteni mindenben és rendezett a környezte. Azt láttam, hogy szeretnének eljutni „valahova” és nem csak ők, hanem az országuk is, ezért tesznek is valamit, nem csak a karma mögé bújnak. A táj már a buszozás során magával ragadott, kanyargós utak, teraszos földművelés, egzotikus fák, növények és az egyre növekvő hegyek… 9 óra buszozás után megérkeztem Pokhara városába.
Megnyugodtam, jó helyen vagyok.

folytatás következik

Sierra Nevada, Spanyolország

Vannak misztikusan hangzó nevek, amik már gyermekkorban felkeltik az ember érdeklődését és nem is hagyják nyugodni azt, majd eljön a felnőttkor, amikor újra beleborzong a név hallatába. Számomra az egyik ilyen név a Sierra Nevada. A napfényes Spanyolországban mit keresnek hegyek, amik ráadásul még havasak is? Ezt gyerekkoromban nem tudtam hova tenni. Azonban mára abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy túrázhattam az Ibériai-félsziget különös hangulatú hegységei közt. (Sajnos, koránt sem annyiban, mint szeretnék)

-háttérben a régi csillagvizsgáló-

Granada városából indultunk a reggeli órákban, hogy a Pico Veleta csúcsára felkapaszkodjunk. Tiszta időben a városból is megpillanthatjuk a jellegzetes csúcsot, illetve a hegyvonulatot. Fizikálisan nem nevezném óriási teljesítménynek a csúcs „meghódítását” mivel kb. 2600 méterről indulunk az autóbuszunktól. Ilyen magasságban már a hőség elviselhető, ellenben a Nap tűző sugaraival, így a sapka, hosszúpóló és a naptej nélkülözhetetlen. Nem mellékesen itt fekszik a spanyol futball válogatott magaslati edzőtábora is.

-háttérben a Pico Veleta 3394 méteres csúcsa-

A Sierra Nevada az alpesi hegységképződés időszakában jött létre, az Alpokkal és az Észak-Afrikában húzódó Atlasz hegységgel együtt. Az Alpokra engem a legkevésbé sem emlékeztet, kopársága és a sziklás Holdbéli táj, inkább az Atlasz hegységre engedett asszociálni. Néha egy-egy virágcsokor és állat azért sikeresen megtörte a táj egyhangúságát. A Veleta csúcsra, ami a maga 3394 méter magasságával a hegység második legmagasabb pontja jól kiépített turistaút vezet fel. Kellemes trekking csúcsnak mondanám, ami egy jó fizikális állapotban lévő kalandor számára sikeresen teljesíthető.

-a csúcson, 2010-es Eupolisz csapat-

Igaz, jó időnk volt, de a nagy pára miatt sajnos a tengerre és Afrika partjaira nem láttunk rá, pedig ebből a magasságból csodás látvány lehet. Kis egyéni kitérőnek köszönhetően szembetalálkoztam egy igen ritka és védett állattal, a spanyol kőszáli kecskével. Szerencsére észnél voltam és nem felejtettem el, kattintani. :)

-fenséges pillanat-

Ajánlott írások: Ronda, Sevilla, Córdoba.

Sevilla, Spanyolország

Elképesztően nehéz post-hoz érkeztem, gyanítom nem is fogom tudni rendesen megírni. Córdoba mellett Sevilla az a város, amit a legjobban vártam, nem is okozott csalódást, egyszerűen odabassz! :) A külső kerületektől, az óvároson, a hangulatos tapas bárokon, a helyi kocsmákon át egészen a macskaköves utcácskákon szóló flamenco muzsikán azt éreztem, itthon vagyok… A város szívében diadalittasan áll a Santa Maria de la Sede, ami nem mellékesen a világ legnagyobb gótikus katedrálisa, és mintegy jó példája annak, hogy az iszlám vallást hazaküldték a 15. században az Ibériai-félszigetről. A katedrális főhajóját 100 év alatt húzták fel a korabeli mesterek, a mottó pedig a következő: „Olyan nagy templomot építünk, hogy aki látja, bolondnak nézzen bennünket.” Hogy ez mennyire sikerült, mindenki döntse el maga. :)

A belépő 8 euró, akinek nem ér meg ennyit a látvány az hülye. Munkámból adódóan jártam már sok templomban, mecsetben és múzeumban, de amit ebben a „monstrumban” éreztem az leírhatatlan. Képzeljétek el azt, hogy ott álltok a fényképezőgéppel a kezetekben és a szemetekkel nem vagytok képesek a látványt befogadni, a lábaitok pedig a kőbe „gyökereznek”, az hogy készítsen az ember pár felvételt, esélytelen. Éreztem ezt én, akire a legkevésbé szoktak hatással lenni ezek az épületek… Logikusan, terv alapján végigjárni a katedrálist lehetetlen, akármerre néz vagy lép az ember belebotlik valami brutális, monumentális faragásba, festménybe, freskóba vagy éppen Kolumbusz Kristóf sírjába…

-Giralda-

A nyugalmat egyedül az ázsiai turisták zavarják, Andalúziában nem volt jellemző, hogy lépten-nyomon beléjük botoljunk, de Sevillát a játszóterüknek érzik. A katedrálisból pár perces sétával juthatunk föl a Giralda toronyba. A Giraldát 1184-1198 között építették az Almohádok és a marrakeshi Qutubiya-mecset minaretje lebegett példaként a szemük előtt. Hogy mennyire lenyűgöző arról a következő történet kering: mikor a települést megtámadták a keresztények, figyelmeztették az éppen uralkodó és a várost védő mórokat, ha a toronynak bármi baja esik, kivégzik őket… A felső részét (harang) már a spanyolok „eszkábálták” hozzá a 15. században, nem sikerült csúnyára…

-Plaza de Toros de la Maestranza-

A katedrálistól két-három perces sétára fekszik a Plaza de Toros de la Maestranza, a beugró 9 euró. Az ár véleményes, de ha már itt járunk…Ugyan a küzdőtérre nem lehet rálépni, persze azért egy gondolatot elmorzsoltam magamban, hogy akkor most Jimmy Jumpost játszom és meglebegtetem az Eupolisz zászlót a „szent” homokon, de győztek az ész érvek. A rondai mellett ez Spanyolország másik legrégebbi és talán legimpozánsabb arénája. Harminc percenként indulnak csoportok, amik elkalauzolnak a bikaviadalok világába és bemutatják a „háttérintézményeket” pl. az arénában található kis kórházat, oltárt…

-az oltár-

A legnagyobb szívás is Sevillában ért. Gondoltam eleget teszek a vágyaimnak és bekukkantok az Estadio Ramón Sánchez Pizjuán –ba. Így helyi buszra fel (asszem 1,1 euró a jegy), majd le. Kis keresgélés után rábukkantunk a stadionra (Dóri és Éva is velem tartott, ezúton köszi a türelmet az irányomba), akkor még nagy reményeket fűztem azon gondolatomhoz, hogy részt veszek a stadion látogatáson. Nos, itt ilyen nincs, de közölték velem, hogy karácsonykor be lehet kukkantani… Bánatunkban ebédeltünk egy jót a környéken, egy hangulatos és egyben autentikus kocsmában.

-a kis Jesus Navas-

Az elején említettem a hangulatos utcákat, a kedvenc rész egyértelműen a Barrio de Santa Cruz, azaz a Santa Cruz negyed. Szavakba nehéz önteni a hangulatát, a pofás kapualjakat és ahogy egyre haladunk beljebb a házakba, már-már egy új világ tárul elénk. Két, három órát biztos el lehet a kis sikátorokban időzni, beülni egy-egy bárba, földre dobálni a mogyoró héját vagy finom sherryt kortyolgatni, miközben kavarog körülöttünk az embertömeg. A negyed keleti szélén található a Casa de Pilatos (Pilátus háza). Feltétlen érdemes bekukkantani (8 euró), mert a 15. században épített ház különlegessége a mudéjár díszítő stílusra jellemző anyagok sokasságába rejlik, illetve kidolgozottságukban.

-ahogy haladunk...-

Az Alcázar közvetlen a katedrális mellett van, szintén egyedi hangulattal és máshol nem fellelhető élményfaktorral hálálja meg a belépést! A város másik gyönyörű épületegyüttese a Plaza de Espana, amit a Parque Maria Luisa-n keresztül érdemes megközelíteni főleg nyáron, a nagy melegben! :) Eddig mindig azt írtam dobjátok el a könyvet és úgy nézzetek városokat, Sevillában ez nem járható út, vagyis egy napot könyvel a kézben érdemes abszolválni, a többit már lehet csatangolással tölteni, mert úgyis szembeköszön velünk ez a fantasztikus város!

- az Alcázar-

Kapcsolódó írások: Ronda, Córdoba.

Ronda, Spanyolország

Nyugodtan kijelenthető a mintegy 35.000 lelket számláló Ronda a spanyol armada egyik legszebb zászlóshajója. Rengeteg prospektusban és országimázs videóban tűnik föl a város, már-már hihetetlen látószögben bemutatva, ezáltal nagy várakozást keltve az idelátogatóba.

Egyértelmű, hogy ami elsőre a szemeink elé villan a Rio Guadalevín sziklás szurdoka, ami az El Tajo felett fekszik. A látvány önmagáért beszél, ami a fokozhatatlant még tovább lendíti, a Puente Nuevo, ami a legkeskenyebb részén íveli át a szakadékot, ezzel összekötve a „két városrészt”. A város fő látnivalói a szurdok déli oldalán fekszenek, az óvárosban. Számomra kellemes meglepetés volt, hogy nem csak a szurdokra korlátozódik Ronda. Egész egyszerűen zseniális a hangulata, a szűk utcácskákban megbújó épületek, házacskák, ablakok, ajtók ontják magukból azt a pici pluszt, ami megkülönbözteti Rondát, más spanyol városoktól.

-utcarészlet-

1785-ben nyitott a nagyközönség előtt a méltán világhíres Plaza de Toros, ami az évszázadok folyamán rengeteg nagy csatát, küzdelmet, halált és tapsvihart zárt a falai közé. A spanyol bikaviadal kialakulásába elvitathatatlanul a legnagyobb szerepet betöltő Romero család is ebben az arénában varázsolta el a közönséget, olyan újításokat megteremtve, mint a modern, gyalogosan megvívott bikaviadal. A Sevillában található arénával szemben, itt ráléphetünk a küzdőtérre, ami elsőnek nem tűnik nagydolognak, de higgyétek el emlékezetes pillanat lesz. Az elmúlt években pedig egy nagyszerű múzeumot is kialakítottak, ahol rengeteg ruhát, kelléket és fényképet csodálhatunk meg, köztünk a híres rajongókét is pl. Orson Welles vagy Hemingway. 2010-ben 6 Euróba "fájt" a beugró az arénába. :)

-Plaza de Toros-

Ronda szépsége és hangulata miatt igen felkapott város, nagyon sokan szaladnak fel a tengerpartról, hogy eltöltsenek pár órát a történelemtől átlengett falak közt. Nem feltétlen itt érdemes beülni a tapas bárokba, éttermekbe, ugyanakkor ki lehet fogni elfogadható áron (8 Euró) turista menüket, és ha már erre „vetemedünk” a gazpacho levest ne hagyjuk ki! :)

További képek: itt! :)

Provincia de Cádiz, Spanyolország

Cádiz: Európa egyik legrégibb városa, innen indult el Kolumbusz a második és negyedik expedíciójára és később ide érkeztek a „véres” aranyak Dél-Amerikából. A 18. században az ország legjelentősebb és egyben legtehetősebb városai közé sorolhatjuk Cádizt. Joggal várnánk el, hogy ennek valami nyoma legyen, de nincs. Azonban a régi kikötői feelinget a mai napig érezni lehet a levegőben. Az óvárosi rész lepukkadt, néhol már-már várnám, hogy a szennyvíz csordogáljon a lábam mellett és kétes alakok kínáljanak hasissal a kapualjból. Rosszarcú figurák nincsenek, de gaditanók vannak. Így hívjuk a 60-as évekből itt ragadt hippi figurákat, akik a mai napig igen szabad szellemben élnek, nyitottak a különböző kultúrákra és a cigaretta és a boros üveg általában a kezükben leledzik a nap bármely szakaszában. Igazán kedvesek és eredeti figurák, de hogy miből élnek arra nem sikerült rájönnöm… Cádiz különös hangulatához ők szervesen hozzátartoznak, nélkülük megszűnne létezni a város.

Jerez de la Frontera: A rómaiak Xeres néven ismerték, a mórok Sheriss formában használták, majd az élő nyelv lassan Jerezre változtatta a város nevét. Felejtsük el a lovakat, a footballt és a Forma-1-es pályát. Ez mind háttérbe szorul a világ legnagyszerűbb bora mellett!
A nemzetközi jog szerint egy bor csak akkor kaphatja meg a sherry címkéjét, ha a Jerez de la Frontera, Sanlúcar de Barrameda és El Puerto de Santa Maria városok közt elterülő háromszögben termelték. Három féle szőlőből készül a palominóból, ami a sherry alapja illetve két különböző fajtával ízesítik, muskotályos szőlővel és a Pedro Ximénezzel. Gyártási metódus pontos megismerése végett érdemes felkeresni egy bodegát, 2010-ben a González Byass-nél (Tio Pepe) egy nagyon kedves magyar idegenvezető hölgy kalauzolt.

-Tio Pepe mindörökké!!!-

1580-90-es évektől vált ismert és népszerű itallá, mikor Sir Francis Drake sorozatosan támadta meg Cádiz kikötőjét a nedű miatt, azóta az angolok ezen ital legnagyobb fogyasztói! Az utak mellett számos helyen láthattok fémből bika sziluetteket, ezeket az 1950-es évektől az Osborne sherrytermelő cég állítatta, majd 1980-as évektől betiltották Spanyolországban az útszéli reklámokat, ekkor a sziluett alatt található Osborne feliratot leszedték, de a hatóságoknak ez sem volt elég a bikákat is el akarták tüntetni. Ezen a ponton elszabadultak az indulatok és a spanyol nép felháborodásának köszönhetően a bikák kint maradhattak, mára az eredeti 500-ből kb. 100 a helyén áll.

-San Salvador katedrális-

Tarifa: Élhető kisváros, aminek egy oldalát az Atlanti-óceán míg másik oldalát a Földközi-tenger mossa. Világszerte ismert a szeles partjáról, ami kifejezetten kedvez a Kite-Surf –ért rajongóknak. Ha pedig inkább sziklát másznánk a közeli hegyekben remek falak állnak a rendelkezésünkre. Egyik legnagyszerűbb élményem az itten éjszakai fürdőzés az óceánban miközben a teli Hold világított ránk és Afrika fényei szűrődtek át a túlpartról. Vagány fiataloknak kötelező, kihagyhatatlan!

Córdoba, Spanyolország

Córdoba tartomány legfőbb látnivalója maga Córdoba. A gazdag múltra és mesés történelemre visszatekintő város, ami egykor al-Andalusz központja volt, ma is mély nyomokat és kellemes élményeket hagy az idelátogatóban. Különös hangulatát talán az adja meg, hogy egyszerre falusias, családias és egyben urbánus. A települést Kr.e. 152-ben alapították a rómaiak (peeeersze), hogy később itt születhessen Seneca és Lucanus. 711-ben Córdobát is elérte a muszlim hatalom keze és ennek a csodás birodalomnak a fővárosa lett az Ibériai-félszigeten.

-Puente Romano azaz a római híd-

A Guadalquivir folyó partján elterülő város fénykora III. Abd ar-Rahmán (912-61) uralkodására tehető, akkoriban Nyugat-Európa legnagyobb települése a maga 100000 és 500000 közé saccolt lakosával. Mivel a muszlim világ európai központja, így számtalan mecset, csillagvizsgáló, könyvtár és egyetem gondoskodott a kulturális fejlődésről. Ez az intellektuális hatás a mai napig érezhető… A csatangolást a Puente Romanon való átkeléssel kezdtem, amit már számtalanszor felújítottak, a legutóbbi szépítkezés gyanítom nem oly rég történt. A híd végén áll a Torre de la Calahorra időhiány miatt ezt kihagytam, tudjátok irány a Mezquita! :)

-a "nagymecset" előtt-

I. Abda r-Rahmán alapította 785-ben egy vizigót templom helyén. 10. század végére nyerte el a végleges formáját, akkor 23000 négyzetmétert foglalt el, 1293 oszlopot tartalmazott (mára 856 maradt). A békésnek cseppet sem mondható al-Manszúr mikor lerombolta a Santiago de Compostela-i katedrálist, keresztény rabszolgákkal Córdobába vitette a haragokat, majd fejjel lefelé felakasztva olajmécsesként használta őket a Mezquitaban… Ebből a történetből is látszik, hogy itt minden csempedarab, minden oszlop és minden egyes kövecske árasztja magából a történelem lágy vagy éppen véres leheletét. A Puerta del Perdón lépünk be a Patio de los Naranjos azaz a Narancs-udvarba, ami a rituális mosakodás céljául szolgált. 2010-ben a belépő 8 Eurót kóstált, amihez csak annyit fűznék hozzá, életem legjobb ár-élmény „ticketje” volt! :)

-oszloperdő-

Nehéz szavakba önteni, hogy mit éreztem mikor az oszlopok közt bóklászva kattogtattam a fényképezőgéppel. Egybe biztos voltam és vagyok, lehetetlen fotókon vagy videón visszaadni a hely szellemét és monumentalitását. Hogy még elképesztőbb legyen a Mezquita arról 1236-ban gondoskodtak, mikor mecsetből székesegyházzá építették! Belső átalakítások révén egy hatalmas kápolnát „eszkábáltak” a belsőtérbe spanyol barátaink. I. Károly mikor meglátta a következő mondatok hagyták el a száját: „Önök tönkretettek valamit, ami az egész világon egyedülálló volt”. Halkan jegyzem meg, nem csúnya az a kápolna… :) Az út egyik legjobban várt pillanata teljesedett be ennek a lélegzetelállító épületnek a megtekintésével. Ne legyen kétségetek, a Mezquita mindenkiben katartikus élményt fog kiváltani!

-az a "csúnya" kápolna-

-formák-

Érdemes még az Alcázar de los Reyes Cristianos megtekintése, szintén belépős, szieszta idején zárva. Sajnos erre sem volt időm, majd legközelebb. Helyette inkább nyakamba vettem a város szűk utcáit, amit nem bántam meg. Judéria azaz a zsidó negyed felfedezése, a fehérre meszelt házfalak, virágokkal és kovácsoltvas kapukkal örökre az emlékezetembe ivódtak. Számtalan hangulatos tér is kialakításra került a városban, ahol igazán autentikus tapas bárokban lehet elcsapni az időt… Persze elmaradhatatlan a tinto de verano, amit a helyiek is előszeretettel fogyasztanak, vagyis csak ők, mert a turisták leragadtak a sangriánál…

-Judéria-

Córdoba az a hely, ami kihagyhatatlan! Egyszerűen muszáj ellátogatni ide, és higgyétek el meghálálja a város, örök élményekkel enged csak haza benneteket! Alig várom, hogy visszatérjek 2012-ben!!!

Ajánlott írások: Cazorla, Úbeda, Parque Cazorla, Córdoba, Cádiz, Ronda, Sevilla, Sierra Nevada.