Életem egyik nagy álma teljesült mikor 2011-ben Szíria földjére léphettem. Emlékszem a repülőtérről kiérve az emelkedett pillanatban a szemem sarkából egy könnyed könnycsepp kicsordult. Most az ágyamon ülve történik mindez.
Arcok, emlékek és élmények sokasága zakatol a fejemben. Az a mérhetetlen kedvesség, amivel akkor és ott találkoztam. Közel három hét alatt stoppal bejárva az országot a „turistás” helyektől kezdve egészen az eldugott szegletekig. Tamás barátommal mindig az volt az érzésünk, hogy itthon vagyunk. Akkor kezdődtek a harcok. Emlékszem záporoztak az aggódó sms-ek, amiből mi semmit sem értettünk. Nem hittük el, hisz zajlott a élet. Épült Aleppóban a mecset, üzemelt a konditerem Hamában, árulták a portékát Damaszkuszban... A felszín alatti feszültségből, a mindent elsöprő kétségbeesésből a rejtett indulatokból keveset érzékeltünk. A világ egyik legkeményebb diktatúrájában, Izrael közelsége miatt szinte állandó harckészültségben élő emberek mosolyogtak. Mosolyogtak mikor kávét főztem magunknak az üzletben, sőt mikor a pénteki nagy imán véletlenül bent maradtunk...
Hirtelen eltört a mécses. Ott s talán legbelül itt is. Lassan több mint két éve folynak a harcok, százezrek maradtak fedél nélkül, ezrek haltak meg s tízezrek élnek menekülttáborokban. Folytatják a rendszerellenes harcukat a szebb jövő ígéretéért. Nem csak Allahban, hanem magukban is hisznek. Teszik ezt úgy, hogy a világ félig elfordult s a saját lelkiismeretét megnyugtatva a különböző bizottságokban hangzatos szavak mellett ítéli el az eseményeket. Ma közel ezer ember veszítette életét vegyifegyver által...
Becsukom a szemem és s újra mosolyognak a gyerkőcök Palymirában s csak bízom benne, hogy a valóságban is ott rohangálnak a kis kabátjukban a 3o fokban...
További képek: klikk.
