Kalandozás a Tátrában!

Az elmúlt években mindig havas, esős idő köszöntött a Tátrában. Idén végre kényeztetett a Hegy és a legszebb arcát mutatta! :)

Képek itt érhetőek el: klikk

Tessék „lájkolni” a képeskaland oldalát, mert itt érhetőek el a legfrissebb infók, képek és sok egyéb más érdekesség, ami a blogon nem található meg!

Utazás a kultúra bölcsőjébe...

Helyszín: Damaszkusz, Szíria

Dátum: 2011 márciusa

Rendkívül jó időpontban, 23.15-kor indult a MALÉV gépe Damaszkusz felé. A hajnali landolás kifejezetten könnyíti az utazó helyzetét, főleg ha most jár életében először az országban. Tamás barátommal kis csatangolást követően (hivatalos papírok intézése, némi pénzváltás) hajnali négykor sikeresen felszálltunk egy helyi járatra (100 SF), ami a város felé „repített” bennünket. Feltételeztük. Ezen a ponton már érezhető, hogy lesznek nyelvi problémáink - kicsit a távolba mutassunk, lettek is…

-hajnali sétánk az Umayyad Mecsetnél-

Nagyapám nyomában...

Emlékszem őrült várakozás, visszaszámlálás előzte meg a marokkói utat, hogy aztán Rómába ragadjak egy éjszakára, mivel a csatlakozás épp az orrom(unk) (Zsófi és Sly barátommal egyetemben) előtt szállt föl. Így egy kellemes éjszakát töltöttünk Rómában, ahol Szuszi szülinapját is megünnepeltük…

-az útitársak-

Tisztán él az emlékezetemben a pillanat mikor az első lépéseket tettem Afrika földjére, majd kiugrottam a bőrömből, amikor letettem a lábam a casablancai repülőtér betonjára. Nagypapám után másodikként a családból, igaz ő az akkor még bivaly erős Kadhafi féle Líbiába utazott a fánglijával…

A szükséges rossz, azaz a kitöltendő papírok után, pecséttel az útlevélben a reptéren várakozó Hassan barátunk (hiszen Marokkóban mindenki my friend) terepjárójába pattantunk, hogy rögtön az ország belseje felé vegyük az irányt. Remek minőségű autópályán (a szó egyszerű értelmében) hasítottunk a célállomás felé. A vörös város, Marrakesh már messziről feltűnik, erősen rásegít erre, hogy mögötte terül el az Atlasz hegység, kicsinek nem mondható 4000 méteres csúcsaival. Az első pillantásokat többször megismételtem, nem akartam elhinni, hogy a pálmafák, virágos rétek után havas hegyeket látok Afrika ezen szegletében, időzíteni tudni kell, azok voltak.

-háttérben az Atlasz havas vonulata-

A mágikus tér (persze ekkor még nem tudtam, hogy miért is az) melletti utcában béreltünk szobákat, így fél percet sem kellett sétálni, hogy kiérjünk a Djemma el Fna külön mese világába. Hotelünk legjobb része (az udvaron található virágzó narancsfák mellett) a tetőterasz, ahonnan rálátunk a városra, hogy álmodozva sörözzünk… (Sly barátom zenelejátszó szerkezetén és a magával hozott kis hangfalaknak hála előszeretettel hallgattuk a Ladánybene 27, Fürdik a lelkem nagysikerű muzsikáját). Az alkohollal óvatosan kell bánni muszlim országokban. Marokkó picit liberálisabban áll ehhez a témához, ez nem jelenti azt, hogy nyilvánosan lehet inhalálni a különféle nedűkből. A helyi szupermarket láncban (Marjane) viszonylag könnyen beszerezhető a rövid italtól a boron át a sörig minden (kivételt képez a Ramadán időszaka, sajnos volt szerencsém „belefutni”). Inni nem csak gyomorfertőtlenítés céljából érdemes, hanem egy bizonyos embertömeg és a hozzá járuló örült világ elviselése vagy éppen szebbnek látása céljából is. :)

-tevegelni bárhol, bármikor lehet...-

Minden utazó előszeretettel meséli a fosós történeteit, amik utólag viccesen hatnak, de a trip során azért okoz némi kellemetlenséget, így az első napokban kerültük a főt birkafejet, különböző beleket, csigalevest és az ehhez hasonló íncsiklandozó falatokat (igen, igen birka szemet sem ettünk). Sly tanácsára a számomra elég furcsának ható kombinációban tálalt túrós-mézes omlettet reggeliztünk, ebédre meg jól átsütött kebab féléket nyomattunk. Mielőtt délnek vettük az irányt kis lazulásra kerítettünk alkalmat, a város külső részén egy kisebb „palotában” zenés, hastáncos műsort néztünk, ami egyikünkre sem tett mély benyomást...

-azok az afrikai naplementék-

Trek az olasszal és a póló újszerű felhasználása

Helyszín: Chomrong, Sinuwa, Nepál,

2011. április 6.

Tegnapi nap hozadéka, hogy megismerkedtem a szálláson Claudióval. Nagyon vicces és kedves figura, aki a nyugdíjának egy részét Laoszban csapja el… Hogy miért megy az ember hónapokra évről évre a fent említett országba, az egy külön történet, de talán már ki is találtátok…

Kézenfekvőnek tűnt az újdonsült olasz barátom ötlete, hogy csapassuk együtt a hegyen a következő nap. Kis kétely volt bennem, mennyire fog belassítani az öreg… Mivel napközben elviselhetetlen a meleg, már hajnalban útnak indultunk, amit egyikünk sem bánt meg, mivel fantasztikus fények világították meg a hegyet.

Alapvető hibát követtem el a túra előtt, nem váltottam megfelelő mennyiségű nepáli rúpiát, ezért kicsit spórolósabbra kellett vegyem a figurát, ami a táplálkozásom és a lelki békém rovására kezdett menni. A reggeli el is maradt, igyekeztem rengeteget vizet inni és a cukros tea jótékony hatásába helyeztem minden reményem.
Talján barátom közben rengeteget mesélt a növényekről, állatokról vagy épp arról, hogy miért szeret Magyarországra jönni gombászni… A monszunerdő ezúttal is lenyűgöző, bár az állandó fel-fel-fel, majd le-le-le elviszi az ember gondolatait a sötét oldal felé, de egy-egy virág, vagy helyi arc mosolya jelentős energiákkal lát el.

11.30-ra elértük Chomrong települését, ahol nem kifejezetten helyi ételkülönlegességet fogyasztottam, maradtam az olasz vonalnál, így egy pizzát tettem a pocimba. Lelki megkönnyebbülés is ért, Claudio váltott nekem 50 eurót, ezúton is nagy köszönet érte, szó szerint életet mentett! :) Az ebéd után elváltak az útjaink, elhatároztam tovább megyek. Hálából rögtön új élménnyel gazdagodtam, azaz minden utazó kedvenc története velem is megesett. Igen, most jön a ki hogy szarta össze magát fényes nappal a falu közepén rész. Folytatása pedig, hogy használd fel a pólód, ha nincs wc papírod… Szóval, a legjobbakkal is megesik az ilyen… :)

Délután estem be a Sherpa Guesthause-ba (Sinuwa), megtépázva, izzadtan, és nagyon fáradtan. Ahogy beléptem jött is a szokásos délutáni eső. A vendégház nagyon kellemes, gyönyörű tibeti lánykák üzemeltetik. Az idő kezd egyre zordabb lenni, kemény éjszaka elé nézünk…

A gyermeki vágyak valóra válnak, avagy küzdelem az elemekkel és magammal...

Helyszín: Nayapul, Ghandruk, Nepál,

2011. április 5.

Ha egyedül utazol, nagy problémát jelent, hogy a csomagjaidat mindig magaddal kell cipelni, mint egy csigának a kuckóját. Vakartam is a fejem, hogy a mázsás India Lonely Planetet minek vigyem magammal a hegyre… Kellemes meglepetés, hogy a szálláson hagyhattam a fölösleges cuccaim. Nagy segítség volt ez számomra és egy újabb szívet melengető tett a nepáliaktól. Kicsit elviselhetőbb lett a táska súlya, ami nem elhanyagolható, mert hordárt, vezetőt nem béreltem, egyedül indultam.

Miután kikeveredtem a pokharai buszállomásra, két franciával béreltem taxit, Nayapulig. Jó arcok voltak, bár kiderült, hogy az Alpokban még életükben nem túráztak… Puffff neki. Féltízkor épségben kiszálltam a taxiból és próbáltam a szememmel befogadni a látványt. Egzotikus fák, teraszos rizsföldek, különleges virágok, lepkék millió számban repkedett a levegőben, teherhordó csacsik (nem magamra gondoltam) jöttek, megviselt, edzett öreg arcok köszöntek vissza mindenhonnan, illetve gyerekek játszadoztak és próbáltak cukros bácsinak nézni (már-már csokinak éreztem magam)...

Ami különlegessé teszi ezt a túrát, hogy nepáli hegyi falvakat érint, így aki figyel bepillanthat a vidéki emberek életébe. Mosoly sűrűn jött az irányomba, sőt pár kedves mondat is elhangzott, kevésbé éreztem magam egyedül. Ahogy haladtam Ghandruk felé a völgy fantasztikus arcát mutatta, félig beszivárogtak a Nap sugarai és egyedi fényjátékkal szórakoztattak.
Három óraára értem Ghandruk piciny településére, találtam egy kellemes guest hause-t. Szívem szerint még mentem volna tovább, de az eső elkezdte áztatni a hegyet. Tartalék maradt bennem, de jól esett és erőt adott a helyiek elismerő vállveregetése (akkor még nem is tudták, hogy elég hiányos felszereléssel ugrottam bele a kalandomba). Estére lehűlt a levegő, hálózsák hiányában, nem maradt más lehetőségem… Igen, megdöbbentettem a helyieket, de kaptam egy jó meleg takarót. Vacsorára bekaptam egy omlettet, aztán jó éccakát…

Pokhara, avagy első szemezés a Heggyel.

Helyszín: Pokhara, Nepál,

2011. április 3. (16 óra után)
A hosszú buszozás nagy előnye, hogy ismerkedik az ember az út során. Sokszor nem is a tájak vagy az épületek tesznek különlegessé egy utazást, hanem az ott megismert emberek, kialakított kapcsolatok. (Nem! Szőke, hosszú combú és széplelkű lány nem volt a buszon.) Így történt, hogy összebarátkoztam egy dél-koreai fazonnal, aki nem mellékesen képben volt Magyarországot illetően, sőt lényegében az összes honfitársa, akivel a kint töltött időszakom alatt találkoztam. (Távol a hazától előjönnek ezek a nacionalista baromságok, és milyen jól tud esni, ha valaki tudja, hogy Budapest az nem Bukarest)
A város külső részén tett le minket a busz, az öreg egyik nagy előnye az volt, hogy együtt taxiztunk a város Lakesidenak nevezett részére, ami így korrekt áron kijött. A másik nagy előnye, hogy a bácsika egy fantasztikusan jó útikönyvvel volt felszerelve, amiben hemzsegtek a jó szállások, kifejezetten koreaiaknak. Ezt a részét leszartam, így egy tágas, hatalmas ablakokkal megáldott, franciaágyas szobát sikerült béreljek 200 nepáli Rs-ért. Ráadásul a szállás kert része igazán impozáns volt, így elégedetten mentem felfedezni a város. Ilyenkor a szokásos köröket futom, hol van bolt, étterem stb… Aztán képeslapokkal felszerelkezve beültem vacsorázni, ahol odacsaptam 500 Rs-nek (!), megérdemeltem és a hűs söröm is ezt súgalta. Este nem aludtam valami jól, pedig Indiával ellentétben itt a klíma kellemes, talán az izgalom szaladgált bennem…

2011. április 4.
Madárcsicsergés, kék ég. Gyönyörű napra ébredtem. Fájt is a szívem, hogy az elkövetkezendő napok, hetek ügyeit kell elintézzem. Az elmúlt időszakban nem sikerült megfelelően táplálkozzak, és sejtettem a következőkben sem fog, így egy reggelit megengedtem magamnak.

Aztán a Phewa-tó felé vettem az irányt, és akkor eszméltem rá, hogy amit a tó mögött látok az nem a felhőzet, hanem a Himalája vonulata. No, ekkor sír egy férfi. Miután a könnyeimmel megküzdöttem csónakáztam a Phewa-tavon, előtte sikeresen lenyomtam „pár” fényképet az újdonsült bangladesi barátaimmal, akik a végére összeálltak egy 40 fős csoportképre, részvétel persze kötelező… Gyors mosatás, a kis narancssárga nacim végre tiszta lesz, bár akkor azt kívánta soha többé ne látnám. :) Gondolataim nem hagytak nyugodni. Osztottam, szoroztam, tépelődtem. Végül arra jutottam, hogy nem buszozom vissza Indiába két hét múlva, hanem veszek egy repülőjegyet. Délután ezt sikerrel végre is hajtottam, persze volt bennem némi bizonytalanság, hogy tényleg igazi jegyet kaptam-e?! (azt)

Irány Nepál, avagy két cél lebegett a szemem előtt, túlélni Indiát és átkeveredni Nepálba.

Helyszín: Varanasi, India,

2011. április 1.
Hajnalban érkeztem a Gangesz partján elterülő városba, és sikeresen elkövettem azokat a hibákat, amiket nem lenne szabad, de 18 órás vonatozás után kinek lenne kedve a taxisok közt keresgélni, alkudozni, majd a 15.-el elmenni… Úgyhogy bedobtam a csomagjaim a kocsi hátsó ülésére és megcéloztam az Assi Ghat környékét, hogy szállást keressek. A reggel további része azzal telt, hogy próbáltam a szálláskerítőmet leszerelni, ami 30 perc után sem sikerült, így azon megoldást választottam, hogy az 1 literes ásványvizes palackomat izomból a lábához vágtam és elindultam felé… Siker, elszaladt. (Indiáról majd máskor, most haladok tovább a túlélés reményében)
Még aznap szereztem buszjegyet, 800 Rs-ért. A hindu fickó arcát soha nem fogom elfelejteni, sunyi mosoly ült ki az arcára, ahogy a kezébe tettem a megfelelő rúpia mennyiséget (költsd gyógyszerre barátom, gondoltam magamba). Őszinte leszek, nem vártam a reggelt, ugyanis nem voltam benne biztos, hogy lesz busz…

Jordi on a rickshaw in Varanasi from Zsolt Szenczi on Vimeo.

2011. április 2.
Nehéz ébredés (05.30), összepakolás, tusolás… Tegnapi riksás sráccal megbeszéltem, hogy értem jön, meglepő módon ott is volt, amúgy becsületesnek tűnt, viszonylag sokat utaztam vele, vitte vagy 15-20 kilométeren a fenekem az elmúlt napokban. 7 óra körül már az indulási ponton voltam, ahol viszonylag sok fehér ember volt, így egy kicsit megnyugodtam, hogy lesz busz… Lett. Lelkembe örömtáncokat kezdtek az érzések járni, végre kiszabadulok Indiából. A kényelmi szempontokat leszartam, a kis bádogdobozban a szabadságom, a lelki békémhez hozzásegítő csodás fehér paripát láttam. Amúgy a vidéki India gyönyörű és még hangulatos kifejezés is eszembe jutott, varázslatos vidékeken, erdőségeken jött át a busz. Kis pihenőkkel csapattuk észak felé 10 órán keresztül. 5-6 európai vagy amerikai volt a buszon rajtam kívül, pár koreai és japán. Az úton azon töprengtem ez ám az igazi turizmus mikor nem tudom, hogy hol alszom aznap este, mikorra érek oda, és hogy megyek tovább, de ekkor még a vissza út sem körvonalazódott bennem (nem mintha ez különösebben aggasztott volna).
Sötétben érkeztünk Belihyába. Kijelentkeztem Indiából (yeeeesssss), és megvettem a nepáli vízumot 15 napra 25 ropogós USD-ért. Ebben a kis porfészekben aludtam, egy japán bácsikával, a 800 rúpiás buszjegyben benne volt egy éjszakára a szállás.


2011. április 3.
Reggel betámadtam az illemhelyet, otthonosan éreztem magam benne, így többször visszatértem, ami enyhe aggodalommal töltött el, mivel tudtam még legalább 10 órás buszozás vár rám. 7.30 indulás, csomag a tetőre, én meg az ülésbe préselve egy nepáli „lélekvesztő” buszjáraton. Valami eldugott kis falucskában találkoztam egy angol fickóval, aki beszélt magyarul, mivel 5 évig dolgozott Szlovákiában, logikát ne kérdezze senki, de akkor ott felbecsülhetetlen volt valakivel az anyanyelvemen beszélni!
A határ után könnyes is lett a szemem, mikor szembesültem azzal, hogy Nepál mennyivel közelebb áll hozzám, mint a magam mögött hagyott ország. Tiszta emberek, akik kedvesek hozzám, önzetlenül igyekeznek segíteni mindenben és rendezett a környezte. Azt láttam, hogy szeretnének eljutni „valahova” és nem csak ők, hanem az országuk is, ezért tesznek is valamit, nem csak a karma mögé bújnak. A táj már a buszozás során magával ragadott, kanyargós utak, teraszos földművelés, egzotikus fák, növények és az egyre növekvő hegyek… 9 óra buszozás után megérkeztem Pokhara városába.
Megnyugodtam, jó helyen vagyok.

folytatás következik