Trek az olasszal és a póló újszerű felhasználása

Helyszín: Chomrong, Sinuwa, Nepál,

2011. április 6.

Tegnapi nap hozadéka, hogy megismerkedtem a szálláson Claudióval. Nagyon vicces és kedves figura, aki a nyugdíjának egy részét Laoszban csapja el… Hogy miért megy az ember hónapokra évről évre a fent említett országba, az egy külön történet, de talán már ki is találtátok…

Kézenfekvőnek tűnt az újdonsült olasz barátom ötlete, hogy csapassuk együtt a hegyen a következő nap. Kis kétely volt bennem, mennyire fog belassítani az öreg… Mivel napközben elviselhetetlen a meleg, már hajnalban útnak indultunk, amit egyikünk sem bánt meg, mivel fantasztikus fények világították meg a hegyet.

Alapvető hibát követtem el a túra előtt, nem váltottam megfelelő mennyiségű nepáli rúpiát, ezért kicsit spórolósabbra kellett vegyem a figurát, ami a táplálkozásom és a lelki békém rovására kezdett menni. A reggeli el is maradt, igyekeztem rengeteget vizet inni és a cukros tea jótékony hatásába helyeztem minden reményem.
Talján barátom közben rengeteget mesélt a növényekről, állatokról vagy épp arról, hogy miért szeret Magyarországra jönni gombászni… A monszunerdő ezúttal is lenyűgöző, bár az állandó fel-fel-fel, majd le-le-le elviszi az ember gondolatait a sötét oldal felé, de egy-egy virág, vagy helyi arc mosolya jelentős energiákkal lát el.

11.30-ra elértük Chomrong települését, ahol nem kifejezetten helyi ételkülönlegességet fogyasztottam, maradtam az olasz vonalnál, így egy pizzát tettem a pocimba. Lelki megkönnyebbülés is ért, Claudio váltott nekem 50 eurót, ezúton is nagy köszönet érte, szó szerint életet mentett! :) Az ebéd után elváltak az útjaink, elhatároztam tovább megyek. Hálából rögtön új élménnyel gazdagodtam, azaz minden utazó kedvenc története velem is megesett. Igen, most jön a ki hogy szarta össze magát fényes nappal a falu közepén rész. Folytatása pedig, hogy használd fel a pólód, ha nincs wc papírod… Szóval, a legjobbakkal is megesik az ilyen… :)

Délután estem be a Sherpa Guesthause-ba (Sinuwa), megtépázva, izzadtan, és nagyon fáradtan. Ahogy beléptem jött is a szokásos délutáni eső. A vendégház nagyon kellemes, gyönyörű tibeti lánykák üzemeltetik. Az idő kezd egyre zordabb lenni, kemény éjszaka elé nézünk…

A gyermeki vágyak valóra válnak, avagy küzdelem az elemekkel és magammal...

Helyszín: Nayapul, Ghandruk, Nepál,

2011. április 5.

Ha egyedül utazol, nagy problémát jelent, hogy a csomagjaidat mindig magaddal kell cipelni, mint egy csigának a kuckóját. Vakartam is a fejem, hogy a mázsás India Lonely Planetet minek vigyem magammal a hegyre… Kellemes meglepetés, hogy a szálláson hagyhattam a fölösleges cuccaim. Nagy segítség volt ez számomra és egy újabb szívet melengető tett a nepáliaktól. Kicsit elviselhetőbb lett a táska súlya, ami nem elhanyagolható, mert hordárt, vezetőt nem béreltem, egyedül indultam.

Miután kikeveredtem a pokharai buszállomásra, két franciával béreltem taxit, Nayapulig. Jó arcok voltak, bár kiderült, hogy az Alpokban még életükben nem túráztak… Puffff neki. Féltízkor épségben kiszálltam a taxiból és próbáltam a szememmel befogadni a látványt. Egzotikus fák, teraszos rizsföldek, különleges virágok, lepkék millió számban repkedett a levegőben, teherhordó csacsik (nem magamra gondoltam) jöttek, megviselt, edzett öreg arcok köszöntek vissza mindenhonnan, illetve gyerekek játszadoztak és próbáltak cukros bácsinak nézni (már-már csokinak éreztem magam)...

Ami különlegessé teszi ezt a túrát, hogy nepáli hegyi falvakat érint, így aki figyel bepillanthat a vidéki emberek életébe. Mosoly sűrűn jött az irányomba, sőt pár kedves mondat is elhangzott, kevésbé éreztem magam egyedül. Ahogy haladtam Ghandruk felé a völgy fantasztikus arcát mutatta, félig beszivárogtak a Nap sugarai és egyedi fényjátékkal szórakoztattak.
Három óraára értem Ghandruk piciny településére, találtam egy kellemes guest hause-t. Szívem szerint még mentem volna tovább, de az eső elkezdte áztatni a hegyet. Tartalék maradt bennem, de jól esett és erőt adott a helyiek elismerő vállveregetése (akkor még nem is tudták, hogy elég hiányos felszereléssel ugrottam bele a kalandomba). Estére lehűlt a levegő, hálózsák hiányában, nem maradt más lehetőségem… Igen, megdöbbentettem a helyieket, de kaptam egy jó meleg takarót. Vacsorára bekaptam egy omlettet, aztán jó éccakát…

Pokhara, avagy első szemezés a Heggyel.

Helyszín: Pokhara, Nepál,

2011. április 3. (16 óra után)
A hosszú buszozás nagy előnye, hogy ismerkedik az ember az út során. Sokszor nem is a tájak vagy az épületek tesznek különlegessé egy utazást, hanem az ott megismert emberek, kialakított kapcsolatok. (Nem! Szőke, hosszú combú és széplelkű lány nem volt a buszon.) Így történt, hogy összebarátkoztam egy dél-koreai fazonnal, aki nem mellékesen képben volt Magyarországot illetően, sőt lényegében az összes honfitársa, akivel a kint töltött időszakom alatt találkoztam. (Távol a hazától előjönnek ezek a nacionalista baromságok, és milyen jól tud esni, ha valaki tudja, hogy Budapest az nem Bukarest)
A város külső részén tett le minket a busz, az öreg egyik nagy előnye az volt, hogy együtt taxiztunk a város Lakesidenak nevezett részére, ami így korrekt áron kijött. A másik nagy előnye, hogy a bácsika egy fantasztikusan jó útikönyvvel volt felszerelve, amiben hemzsegtek a jó szállások, kifejezetten koreaiaknak. Ezt a részét leszartam, így egy tágas, hatalmas ablakokkal megáldott, franciaágyas szobát sikerült béreljek 200 nepáli Rs-ért. Ráadásul a szállás kert része igazán impozáns volt, így elégedetten mentem felfedezni a város. Ilyenkor a szokásos köröket futom, hol van bolt, étterem stb… Aztán képeslapokkal felszerelkezve beültem vacsorázni, ahol odacsaptam 500 Rs-nek (!), megérdemeltem és a hűs söröm is ezt súgalta. Este nem aludtam valami jól, pedig Indiával ellentétben itt a klíma kellemes, talán az izgalom szaladgált bennem…

2011. április 4.
Madárcsicsergés, kék ég. Gyönyörű napra ébredtem. Fájt is a szívem, hogy az elkövetkezendő napok, hetek ügyeit kell elintézzem. Az elmúlt időszakban nem sikerült megfelelően táplálkozzak, és sejtettem a következőkben sem fog, így egy reggelit megengedtem magamnak.

Aztán a Phewa-tó felé vettem az irányt, és akkor eszméltem rá, hogy amit a tó mögött látok az nem a felhőzet, hanem a Himalája vonulata. No, ekkor sír egy férfi. Miután a könnyeimmel megküzdöttem csónakáztam a Phewa-tavon, előtte sikeresen lenyomtam „pár” fényképet az újdonsült bangladesi barátaimmal, akik a végére összeálltak egy 40 fős csoportképre, részvétel persze kötelező… Gyors mosatás, a kis narancssárga nacim végre tiszta lesz, bár akkor azt kívánta soha többé ne látnám. :) Gondolataim nem hagytak nyugodni. Osztottam, szoroztam, tépelődtem. Végül arra jutottam, hogy nem buszozom vissza Indiába két hét múlva, hanem veszek egy repülőjegyet. Délután ezt sikerrel végre is hajtottam, persze volt bennem némi bizonytalanság, hogy tényleg igazi jegyet kaptam-e?! (azt)

Irány Nepál, avagy két cél lebegett a szemem előtt, túlélni Indiát és átkeveredni Nepálba.

Helyszín: Varanasi, India,

2011. április 1.
Hajnalban érkeztem a Gangesz partján elterülő városba, és sikeresen elkövettem azokat a hibákat, amiket nem lenne szabad, de 18 órás vonatozás után kinek lenne kedve a taxisok közt keresgélni, alkudozni, majd a 15.-el elmenni… Úgyhogy bedobtam a csomagjaim a kocsi hátsó ülésére és megcéloztam az Assi Ghat környékét, hogy szállást keressek. A reggel további része azzal telt, hogy próbáltam a szálláskerítőmet leszerelni, ami 30 perc után sem sikerült, így azon megoldást választottam, hogy az 1 literes ásványvizes palackomat izomból a lábához vágtam és elindultam felé… Siker, elszaladt. (Indiáról majd máskor, most haladok tovább a túlélés reményében)
Még aznap szereztem buszjegyet, 800 Rs-ért. A hindu fickó arcát soha nem fogom elfelejteni, sunyi mosoly ült ki az arcára, ahogy a kezébe tettem a megfelelő rúpia mennyiséget (költsd gyógyszerre barátom, gondoltam magamba). Őszinte leszek, nem vártam a reggelt, ugyanis nem voltam benne biztos, hogy lesz busz…

Jordi on a rickshaw in Varanasi from Zsolt Szenczi on Vimeo.

2011. április 2.
Nehéz ébredés (05.30), összepakolás, tusolás… Tegnapi riksás sráccal megbeszéltem, hogy értem jön, meglepő módon ott is volt, amúgy becsületesnek tűnt, viszonylag sokat utaztam vele, vitte vagy 15-20 kilométeren a fenekem az elmúlt napokban. 7 óra körül már az indulási ponton voltam, ahol viszonylag sok fehér ember volt, így egy kicsit megnyugodtam, hogy lesz busz… Lett. Lelkembe örömtáncokat kezdtek az érzések járni, végre kiszabadulok Indiából. A kényelmi szempontokat leszartam, a kis bádogdobozban a szabadságom, a lelki békémhez hozzásegítő csodás fehér paripát láttam. Amúgy a vidéki India gyönyörű és még hangulatos kifejezés is eszembe jutott, varázslatos vidékeken, erdőségeken jött át a busz. Kis pihenőkkel csapattuk észak felé 10 órán keresztül. 5-6 európai vagy amerikai volt a buszon rajtam kívül, pár koreai és japán. Az úton azon töprengtem ez ám az igazi turizmus mikor nem tudom, hogy hol alszom aznap este, mikorra érek oda, és hogy megyek tovább, de ekkor még a vissza út sem körvonalazódott bennem (nem mintha ez különösebben aggasztott volna).
Sötétben érkeztünk Belihyába. Kijelentkeztem Indiából (yeeeesssss), és megvettem a nepáli vízumot 15 napra 25 ropogós USD-ért. Ebben a kis porfészekben aludtam, egy japán bácsikával, a 800 rúpiás buszjegyben benne volt egy éjszakára a szállás.


2011. április 3.
Reggel betámadtam az illemhelyet, otthonosan éreztem magam benne, így többször visszatértem, ami enyhe aggodalommal töltött el, mivel tudtam még legalább 10 órás buszozás vár rám. 7.30 indulás, csomag a tetőre, én meg az ülésbe préselve egy nepáli „lélekvesztő” buszjáraton. Valami eldugott kis falucskában találkoztam egy angol fickóval, aki beszélt magyarul, mivel 5 évig dolgozott Szlovákiában, logikát ne kérdezze senki, de akkor ott felbecsülhetetlen volt valakivel az anyanyelvemen beszélni!
A határ után könnyes is lett a szemem, mikor szembesültem azzal, hogy Nepál mennyivel közelebb áll hozzám, mint a magam mögött hagyott ország. Tiszta emberek, akik kedvesek hozzám, önzetlenül igyekeznek segíteni mindenben és rendezett a környezte. Azt láttam, hogy szeretnének eljutni „valahova” és nem csak ők, hanem az országuk is, ezért tesznek is valamit, nem csak a karma mögé bújnak. A táj már a buszozás során magával ragadott, kanyargós utak, teraszos földművelés, egzotikus fák, növények és az egyre növekvő hegyek… 9 óra buszozás után megérkeztem Pokhara városába.
Megnyugodtam, jó helyen vagyok.

folytatás következik

Sierra Nevada, Spanyolország

Vannak misztikusan hangzó nevek, amik már gyermekkorban felkeltik az ember érdeklődését és nem is hagyják nyugodni azt, majd eljön a felnőttkor, amikor újra beleborzong a név hallatába. Számomra az egyik ilyen név a Sierra Nevada. A napfényes Spanyolországban mit keresnek hegyek, amik ráadásul még havasak is? Ezt gyerekkoromban nem tudtam hova tenni. Azonban mára abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy túrázhattam az Ibériai-félsziget különös hangulatú hegységei közt. (Sajnos, koránt sem annyiban, mint szeretnék)

-háttérben a régi csillagvizsgáló-

Granada városából indultunk a reggeli órákban, hogy a Pico Veleta csúcsára felkapaszkodjunk. Tiszta időben a városból is megpillanthatjuk a jellegzetes csúcsot, illetve a hegyvonulatot. Fizikálisan nem nevezném óriási teljesítménynek a csúcs „meghódítását” mivel kb. 2600 méterről indulunk az autóbuszunktól. Ilyen magasságban már a hőség elviselhető, ellenben a Nap tűző sugaraival, így a sapka, hosszúpóló és a naptej nélkülözhetetlen. Nem mellékesen itt fekszik a spanyol futball válogatott magaslati edzőtábora is.

-háttérben a Pico Veleta 3394 méteres csúcsa-

A Sierra Nevada az alpesi hegységképződés időszakában jött létre, az Alpokkal és az Észak-Afrikában húzódó Atlasz hegységgel együtt. Az Alpokra engem a legkevésbé sem emlékeztet, kopársága és a sziklás Holdbéli táj, inkább az Atlasz hegységre engedett asszociálni. Néha egy-egy virágcsokor és állat azért sikeresen megtörte a táj egyhangúságát. A Veleta csúcsra, ami a maga 3394 méter magasságával a hegység második legmagasabb pontja jól kiépített turistaút vezet fel. Kellemes trekking csúcsnak mondanám, ami egy jó fizikális állapotban lévő kalandor számára sikeresen teljesíthető.

-a csúcson, 2010-es Eupolisz csapat-

Igaz, jó időnk volt, de a nagy pára miatt sajnos a tengerre és Afrika partjaira nem láttunk rá, pedig ebből a magasságból csodás látvány lehet. Kis egyéni kitérőnek köszönhetően szembetalálkoztam egy igen ritka és védett állattal, a spanyol kőszáli kecskével. Szerencsére észnél voltam és nem felejtettem el, kattintani. :)

-fenséges pillanat-

Ajánlott írások: Ronda, Sevilla, Córdoba.

Sevilla, Spanyolország

Elképesztően nehéz post-hoz érkeztem, gyanítom nem is fogom tudni rendesen megírni. Córdoba mellett Sevilla az a város, amit a legjobban vártam, nem is okozott csalódást, egyszerűen odabassz! :) A külső kerületektől, az óvároson, a hangulatos tapas bárokon, a helyi kocsmákon át egészen a macskaköves utcácskákon szóló flamenco muzsikán azt éreztem, itthon vagyok… A város szívében diadalittasan áll a Santa Maria de la Sede, ami nem mellékesen a világ legnagyobb gótikus katedrálisa, és mintegy jó példája annak, hogy az iszlám vallást hazaküldték a 15. században az Ibériai-félszigetről. A katedrális főhajóját 100 év alatt húzták fel a korabeli mesterek, a mottó pedig a következő: „Olyan nagy templomot építünk, hogy aki látja, bolondnak nézzen bennünket.” Hogy ez mennyire sikerült, mindenki döntse el maga. :)

A belépő 8 euró, akinek nem ér meg ennyit a látvány az hülye. Munkámból adódóan jártam már sok templomban, mecsetben és múzeumban, de amit ebben a „monstrumban” éreztem az leírhatatlan. Képzeljétek el azt, hogy ott álltok a fényképezőgéppel a kezetekben és a szemetekkel nem vagytok képesek a látványt befogadni, a lábaitok pedig a kőbe „gyökereznek”, az hogy készítsen az ember pár felvételt, esélytelen. Éreztem ezt én, akire a legkevésbé szoktak hatással lenni ezek az épületek… Logikusan, terv alapján végigjárni a katedrálist lehetetlen, akármerre néz vagy lép az ember belebotlik valami brutális, monumentális faragásba, festménybe, freskóba vagy éppen Kolumbusz Kristóf sírjába…

-Giralda-

A nyugalmat egyedül az ázsiai turisták zavarják, Andalúziában nem volt jellemző, hogy lépten-nyomon beléjük botoljunk, de Sevillát a játszóterüknek érzik. A katedrálisból pár perces sétával juthatunk föl a Giralda toronyba. A Giraldát 1184-1198 között építették az Almohádok és a marrakeshi Qutubiya-mecset minaretje lebegett példaként a szemük előtt. Hogy mennyire lenyűgöző arról a következő történet kering: mikor a települést megtámadták a keresztények, figyelmeztették az éppen uralkodó és a várost védő mórokat, ha a toronynak bármi baja esik, kivégzik őket… A felső részét (harang) már a spanyolok „eszkábálták” hozzá a 15. században, nem sikerült csúnyára…

-Plaza de Toros de la Maestranza-

A katedrálistól két-három perces sétára fekszik a Plaza de Toros de la Maestranza, a beugró 9 euró. Az ár véleményes, de ha már itt járunk…Ugyan a küzdőtérre nem lehet rálépni, persze azért egy gondolatot elmorzsoltam magamban, hogy akkor most Jimmy Jumpost játszom és meglebegtetem az Eupolisz zászlót a „szent” homokon, de győztek az ész érvek. A rondai mellett ez Spanyolország másik legrégebbi és talán legimpozánsabb arénája. Harminc percenként indulnak csoportok, amik elkalauzolnak a bikaviadalok világába és bemutatják a „háttérintézményeket” pl. az arénában található kis kórházat, oltárt…

-az oltár-

A legnagyobb szívás is Sevillában ért. Gondoltam eleget teszek a vágyaimnak és bekukkantok az Estadio Ramón Sánchez Pizjuán –ba. Így helyi buszra fel (asszem 1,1 euró a jegy), majd le. Kis keresgélés után rábukkantunk a stadionra (Dóri és Éva is velem tartott, ezúton köszi a türelmet az irányomba), akkor még nagy reményeket fűztem azon gondolatomhoz, hogy részt veszek a stadion látogatáson. Nos, itt ilyen nincs, de közölték velem, hogy karácsonykor be lehet kukkantani… Bánatunkban ebédeltünk egy jót a környéken, egy hangulatos és egyben autentikus kocsmában.

-a kis Jesus Navas-

Az elején említettem a hangulatos utcákat, a kedvenc rész egyértelműen a Barrio de Santa Cruz, azaz a Santa Cruz negyed. Szavakba nehéz önteni a hangulatát, a pofás kapualjakat és ahogy egyre haladunk beljebb a házakba, már-már egy új világ tárul elénk. Két, három órát biztos el lehet a kis sikátorokban időzni, beülni egy-egy bárba, földre dobálni a mogyoró héját vagy finom sherryt kortyolgatni, miközben kavarog körülöttünk az embertömeg. A negyed keleti szélén található a Casa de Pilatos (Pilátus háza). Feltétlen érdemes bekukkantani (8 euró), mert a 15. században épített ház különlegessége a mudéjár díszítő stílusra jellemző anyagok sokasságába rejlik, illetve kidolgozottságukban.

-ahogy haladunk...-

Az Alcázar közvetlen a katedrális mellett van, szintén egyedi hangulattal és máshol nem fellelhető élményfaktorral hálálja meg a belépést! A város másik gyönyörű épületegyüttese a Plaza de Espana, amit a Parque Maria Luisa-n keresztül érdemes megközelíteni főleg nyáron, a nagy melegben! :) Eddig mindig azt írtam dobjátok el a könyvet és úgy nézzetek városokat, Sevillában ez nem járható út, vagyis egy napot könyvel a kézben érdemes abszolválni, a többit már lehet csatangolással tölteni, mert úgyis szembeköszön velünk ez a fantasztikus város!

- az Alcázar-

Kapcsolódó írások: Ronda, Córdoba.

Ronda, Spanyolország

Nyugodtan kijelenthető a mintegy 35.000 lelket számláló Ronda a spanyol armada egyik legszebb zászlóshajója. Rengeteg prospektusban és országimázs videóban tűnik föl a város, már-már hihetetlen látószögben bemutatva, ezáltal nagy várakozást keltve az idelátogatóba.

Egyértelmű, hogy ami elsőre a szemeink elé villan a Rio Guadalevín sziklás szurdoka, ami az El Tajo felett fekszik. A látvány önmagáért beszél, ami a fokozhatatlant még tovább lendíti, a Puente Nuevo, ami a legkeskenyebb részén íveli át a szakadékot, ezzel összekötve a „két városrészt”. A város fő látnivalói a szurdok déli oldalán fekszenek, az óvárosban. Számomra kellemes meglepetés volt, hogy nem csak a szurdokra korlátozódik Ronda. Egész egyszerűen zseniális a hangulata, a szűk utcácskákban megbújó épületek, házacskák, ablakok, ajtók ontják magukból azt a pici pluszt, ami megkülönbözteti Rondát, más spanyol városoktól.

-utcarészlet-

1785-ben nyitott a nagyközönség előtt a méltán világhíres Plaza de Toros, ami az évszázadok folyamán rengeteg nagy csatát, küzdelmet, halált és tapsvihart zárt a falai közé. A spanyol bikaviadal kialakulásába elvitathatatlanul a legnagyobb szerepet betöltő Romero család is ebben az arénában varázsolta el a közönséget, olyan újításokat megteremtve, mint a modern, gyalogosan megvívott bikaviadal. A Sevillában található arénával szemben, itt ráléphetünk a küzdőtérre, ami elsőnek nem tűnik nagydolognak, de higgyétek el emlékezetes pillanat lesz. Az elmúlt években pedig egy nagyszerű múzeumot is kialakítottak, ahol rengeteg ruhát, kelléket és fényképet csodálhatunk meg, köztünk a híres rajongókét is pl. Orson Welles vagy Hemingway. 2010-ben 6 Euróba "fájt" a beugró az arénába. :)

-Plaza de Toros-

Ronda szépsége és hangulata miatt igen felkapott város, nagyon sokan szaladnak fel a tengerpartról, hogy eltöltsenek pár órát a történelemtől átlengett falak közt. Nem feltétlen itt érdemes beülni a tapas bárokba, éttermekbe, ugyanakkor ki lehet fogni elfogadható áron (8 Euró) turista menüket, és ha már erre „vetemedünk” a gazpacho levest ne hagyjuk ki! :)

További képek: itt! :)