Háttérképek /Karácsonyi különszám/ :)

Szeretjük cserélni a háttérképeinket, ezentúl hetente lesz erre lehetőséged!!!

Szólj az ismerősöknek is, csak egy kattintás ide és meg is változott a monitor hangulata...

Notebook-hoz ajánlott: 1366*768

Klasszikus (1024*768): 1600*1200

A felvételeket Szenczi Zsolt készítette Ausztriában, a Rax-fennsíkon.

Nézz vissza a jövő héten is, érdemes!!! :)

Ajánlott írások: Háttérképek I., Háttérképek II., Vienna Calling.

Háttérképek /Dolomitok/

Szeretjük cserélni a háttérképeinket, ezentúl hetente lesz erre lehetőséged!!!

Szólj az ismerősöknek is, csak egy kattintás ide és meg is változott a monitor hangulata...

Notebook-hoz ajánlott: 1366*768

Klasszikus (1024*768): 1600*1200

A felvételeket Szenczi Zsolt készítette a Dolomitokban.

Nézz vissza a jövő héten is, érdemes!!! :)

Első lépések a "rózsaszín városban"...

Vonattal érkeztünk Jaipurba. Talán ez a legegyszerűbb formája a közlekedésnek Indiában, ha hosszú távokban gondolkozunk mindenképp. Jegyet vásárolni nem oly egyszerű, a rendszer átlátásához kis idő szükséges, illetve pár „negatív” tapasztalat és utána sem szabad elfeledni, az indiai vasút mindig tartogat meglepetéseket. Az éjszakai vonatok a AC3 kategóriától kezdve, ideálisak a kilométerek leküzdésében, a szállás árát is megspórolják nekünk. India legnagyobb munkáltatója a vasút, az angolok egyik kellemes hagyatéka. Tiszta lepedő, párna és pokróc vár bennünket a kabinokban, panaszra nem lehet ok, már csak imádkozni kell, hogy ne egy horkoló arcot kapjunk magunk mellé illetve ne járkáljon ordibálva öt percenként a teahordó emberke, hogy CAJ, CAJÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉ…
Jaipur más. Azt gondoltam Delhiben élnek a világ legerőszakosabb emberei, akiket képtelenség lerázni. Tévedtem. Harmadszor járok India utcáin, de sikerült meglepnie a városnak. Az természetes, hogy a taxis és a szállásfelhajtó éhes hiéna módjára viselkedik, de hogy az egész város a „nyakamba” ugrik, meglepő… Csontozzuk ki a fehér turistát, hisz arannyal tömöttek a zsebei. Sajnos a valóság másképp fest a legtöbb hátizsákos turista -mint én is- fillérekből igyekszik kihozni az utazását. Persze, itt el lehet morfondírozni azon, hogy helyi viszonyok közt azok a fillérek is komoly vagyonnak számítanak.

Háttérképek

Szeretjük cserélni a háttérképeinket, ezentúl hetente lesz erre lehetőséged!!!

Szólj az ismerősöknek is, csak egy kattintás ide és meg is változott a monitor hangulata...

Notebook-hoz ajánlott: 1366*768

Klasszikus (1024*768): 1600*1200

A felvételeket Szenczi Zsolt készítette a Lengyel-Tátrában.
Nézz vissza a jövő héten is, érdemes!!! :)


Kapcsolódó írások: " A Mátránál magasabb a Tátra", Dél-Lengyelország, Háttérképek 02.

Koszovó, Európa felfedezésre váró országa

Koszovó. A név hallatán a legtöbb embernek olyan szavak juthatnak eszébe, mint háború, ismeretlen, szegénység. Koszovó valódi arca azonban teljesen más képet fest, mint amit a média mutat nekünk. Ha valaki akár csak egy rövid, párnapos látogatás tesz is Európa legfiatalabb - hazánk által elismert - országába, rögvest megtapasztalja, hogy egy rendkívül izgalmas és szerethető vidékről van szó. Az Experience Balkan csapatának tagjaként először májusban jártam a térségben, amely egyből magával ragadott. Pár héttel ezelőtt, októberben már egy kisebb busznyi emberrel, 18 fővel indultunk útnak, hogy ismét felfedezzük Koszovót. Az utóbbi időben számtalanszor kellett azt hallgatnom, hogy az ismerőseim, családtagjaim értetlenül mondták: „Már megint a Balkánra, ráadásul épp Koszovóba utaztok?”. Furcsa ezt olyan emberek szájából hallani, akik életükben nem voltak még Európa ezen területén.

Vienna Calling…

315 forintos eurónál átgondoljuk, hogy érdemes-e a szomszédos ország fővárosában, azaz Bécsben adventezni. A válasz nagy valószínűséggel a nem felé fog tendálni. Azonban, ha elvonatkoztatunk a vásárlástól, kis kalandra vágyunk már rögtön másképp fest a helyzet. Utazási irodák százai kínálják 5000 forint környékén a programjaikat, aminek a többsége hulladék (utazás, 1,5 órás vezetett városnézés, szabad program), viszont ennyiért megéri az utazás oda-vissza. Egy fontos dolgot szem előtt kell tartani, a busz ne 17.00-kor induljon haza, hanem este 7-kor. Nézelődést a Stephans-domnál kezdjük, hamar kiszúrjuk a monumentális épületet a belváros bármely részéről. A környékén számos talponálló kínálja a Krainer Wurst-ot, amit egy fenséges punccsal leöblítve garantáltan jó kedvűen indul a véget nem érő séta. :) A császárváros különleges hangulatát az adja, hogy 150 évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt, hogy földi halandó a Hofburgban sétáljon. Mára tárt karokkal vár bennünket az összes történelmi jelentőségű épület.

„A Mátránál magasabb a Tátra”

Lassan vége az ősznek és egy újabb évszakba lépünk. Elkezdődik a téli túra szezon, előkerülnek a hótalpak és a hegyek havas ormai hívogatóan kacsingatnak felénk. Hazánkból az egyik legkönnyebben megközelíthető hegység a Tátra. Budapestről már négy-öt óra autózás során elérhető Vysoké Tatry parány városkája. Szállások százai várják az ide látogató turistát, egészen a 10 eurós apartman jellegű szobáktól a 150 eurós luxus lakosztályokig minden megtalálható a palettán. Az elmúlt évek gyengébb szolgáltatásai után, komoly erőfeszítéseket tesznek a szomszédos ország idegenforgalmi szakemberei, hogy az ide látogató utazókat „megtartsák”, illetve visszatérő vendégként köszönthessék.

Namaste, újra Delhi vibráló forgatagában

Indiában az egyik legnagyobb probléma az iskolázatlanság. A társadalmi problémák egy része, és a mindennapi életet érintő fennakadások ide vezethetőek vissza. Az angol történelem hiánya még elviselhető, de az alap matematikai műveletek ismerete sokat lendítene az ország hétköznapjain. Igaz, egy szociális hálóval nem rendelkező (legalábbis a hétköznapi ember számára) országban, a közoktatás feladatát ellátó intézmények működtetése és fenntartása már-már lehetetlen vállalkozás. Az tanintézmények fontossága helyett a bürokrácia (nyilván ezáltal a korrupció) itatja át a hétköznapok csendesnek nem mondható világát. Az angolok a remek vasúthálózat mellett ezt is az országban hagyták. Útlevelet fénymásol a pénzváltó, szállodás sőt a netkávézós is… Nehezítve ezzel a saját és nyilván a mi életünk is. A temérdek elpazarolt papírról már nem is beszélve, persze a repülőtéren óriás felíratok, hogy ne használj kéztörlőt…

Ázsia, újra...

Sziasztok!

Újra Ázsiába, azon belül Nepálba és Indiába sodor az élet. A hosszabb írások szünetelni fognak míg vissza nem térek, addig érdemes nyomon követni a rövidebb, szinte naponta frissülő bejegyzéseim a következő egy hónapban! Az alábbi linkre kattintva érhetitek el, és ha már ott jártok, kérlek "lájkoljátok" az oldalt is! :)

http://www.facebook.com/kepeskaland

Csutakolás a gőzben...

Muszlim országokban nagy népszerűségnek örvend a hamam, avagy a török fürdő. Magyarországon egzotikumnak számít, az arab világban oly természetes, mint fán a levél (közeleg az ősz). A fürdés rituális kultúrája keletről terjedt el a világban, a jó Mohamed próféta rendelte el a pénteki nagymosdást, hogy szép tiszta férfiak elkapják, csábos arájukat (esetleg a többes szám indokolt lehet). Érdemes megjegyezni a hölgyeknek külön fürdőket építettek már a kezdetektől fogva, míg akkortájt a sötét Európa emberszámba sem vette a szebbik nemet. Tamás rögtön megtalálta Damaszkusz legszebb hamamját. Belépve a hatalmas előcsarnokba teljesen más világba cseppentünk, egyedül a Pepsi automata rántott vissza minket a jelenbe. 100% páratartalomban sikeresen kiizzadtuk a repülés fáradalmait, az olívás szappan, a fürdőmester szakszerű bőrradírozása a dörzsikendővel felüdülést csempészett az esténkbe, a masszázsról már ne is beszéljünk… Nem szabadultunk könnyen a fürdésből, az előcsarnokba beöltöztettek minket, meleg caj-t nyomtak a kezünkbe, tessék itt még hesszelni 10-20 percet jeligével. Jól is esett, a funkciója sem elhanyagolható, ugyanis kipárologja magát az ember, így elkerülve a megfázást, tudnak valamit na… :)

-Az Útitárs, Tamás-

Hajnalban keltünk rendszeresen, bár Szíriában az élet 9 után kezdődik. Kedvenc kedvtelésünknek hódoltunk, 7 óra körül kiültünk az Omajjád Mecset előtti kis placcra, néztük az ébredező várost. Idős bácsikától vásároltunk általában teát, amit 25ft-ért árult a biciklijére szerelt kis kannából, sajnos az Öreget nem fotóztam le. A mecsetet 50 helyi egységért lehet megtekinteni, bérlet sajnos nincs. Vagyis. Rendszeresen a számba vettem a jegyet, így nem volt gusztusuk elkérni az „ajtónállóknak”, az ötödik belépés után már nem számoltam, hogy hányszor használtam föl a „bérletem”.

-műanyag poharas, placcos reggeli hesszelés-

Tágas terek, világos belső rész, fantasztikus faragások és még ezer dolog jellemzi a mecsetet. A játszadozó gyerekek, csadorba burkolózott anyukák, imádkozó férfiak egyvelege bensőséges hangulatot teremt, ami átragad az arra botorkáló turistára is. Első látogatásunk során csepergő esőben kihaltság jellemezte a mecsetet, a későbbiekben viszont csak úgy áradt az életvidámság belőle. Talán ezért is ücsörögtünk, meditáltunk órákat a márvány kövezeten.
Automatizált művelet, ha belépünk egy muszlim szent helyre, hogy a cipőből kibújunk. Léteznek a lábbelinek kialakított tartok, de a földön is ott lehet hagyni a csukát. Nyilván otthagytuk. Rá is fizettünk. Ellopták a cipőm, hangzott el a mondat Tamás szájából. Hitetlenkedtem egy pár percig, erősen átverés szagát éreztem a dolognak, mert barátom nem látszott megviseltnek. Ellopták. Így maradtam és imádkoztam, hogy az eső előtt visszatérjen Tamás a cipőmben azzal a jó hírrel, hogy talált magának egy másik csukát. Fél órás harci művelet, alkudozás és egy remek darabbal jelent meg a legnagyobb örömömre. Ezek voltak a kiváltó események, ami után a hónunk alatt hurcolásztuk a lábbelinket a későbbiekben. :)

-Iráni család az Omajjádban-

Az eset a kedvünket nem tudta letörni, így változatlan lelkesedéssel álltunk az elkövetkezendő napok eseményei elé, így történt, hogy vonattal elkeveredtünk Aleppó városába, ahol részt vettünk a pénteki nagy imán, de erről később olvashattok...

Galéria

Déli falatozás...

Egyik kedvenc és egyben maradandó élményem, mikor az isten háta mögött, ahol már arabnak, sőt berbernek sem találtuk nyomát, inkább Maliban éreztük magunk, mint Marokkóban megálltunk lazítani. Két cél lebegett a szemünk előtt, hideg víz és némi elemózsia magunkhoz vételezése. Valljuk be őszintén nem nagy igények. Helyi étkezdéből akad szép számmal, olyan ahova a turista nyugodt szívvel leülne, kmmm…

-Zsófi arca árulkodó, pedig fincsi volt a tajine-

Kalandozás a Tátrában!

Az elmúlt években mindig havas, esős idő köszöntött a Tátrában. Idén végre kényeztetett a Hegy és a legszebb arcát mutatta! :)

Képek itt érhetőek el: klikk

Tessék „lájkolni” a képeskaland oldalát, mert itt érhetőek el a legfrissebb infók, képek és sok egyéb más érdekesség, ami a blogon nem található meg!

Utazás a kultúra bölcsőjébe...

Helyszín: Damaszkusz, Szíria

Dátum: 2011 márciusa

Rendkívül jó időpontban, 23.15-kor indult a MALÉV gépe Damaszkusz felé. A hajnali landolás kifejezetten könnyíti az utazó helyzetét, főleg ha most jár életében először az országban. Tamás barátommal kis csatangolást követően (hivatalos papírok intézése, némi pénzváltás) hajnali négykor sikeresen felszálltunk egy helyi járatra (100 SF), ami a város felé „repített” bennünket. Feltételeztük. Ezen a ponton már érezhető, hogy lesznek nyelvi problémáink - kicsit a távolba mutassunk, lettek is…

-hajnali sétánk az Umayyad Mecsetnél-

Nagyapám nyomában...

Emlékszem őrült várakozás, visszaszámlálás előzte meg a marokkói utat, hogy aztán Rómába ragadjak egy éjszakára, mivel a csatlakozás épp az orrom(unk) (Zsófi és Sly barátommal egyetemben) előtt szállt föl. Így egy kellemes éjszakát töltöttünk Rómában, ahol Szuszi szülinapját is megünnepeltük…

-az útitársak-

Tisztán él az emlékezetemben a pillanat mikor az első lépéseket tettem Afrika földjére, majd kiugrottam a bőrömből, amikor letettem a lábam a casablancai repülőtér betonjára. Nagypapám után másodikként a családból, igaz ő az akkor még bivaly erős Kadhafi féle Líbiába utazott a fánglijával…

A szükséges rossz, azaz a kitöltendő papírok után, pecséttel az útlevélben a reptéren várakozó Hassan barátunk (hiszen Marokkóban mindenki my friend) terepjárójába pattantunk, hogy rögtön az ország belseje felé vegyük az irányt. Remek minőségű autópályán (a szó egyszerű értelmében) hasítottunk a célállomás felé. A vörös város, Marrakesh már messziről feltűnik, erősen rásegít erre, hogy mögötte terül el az Atlasz hegység, kicsinek nem mondható 4000 méteres csúcsaival. Az első pillantásokat többször megismételtem, nem akartam elhinni, hogy a pálmafák, virágos rétek után havas hegyeket látok Afrika ezen szegletében, időzíteni tudni kell, azok voltak.

-háttérben az Atlasz havas vonulata-

A mágikus tér (persze ekkor még nem tudtam, hogy miért is az) melletti utcában béreltünk szobákat, így fél percet sem kellett sétálni, hogy kiérjünk a Djemma el Fna külön mese világába. Hotelünk legjobb része (az udvaron található virágzó narancsfák mellett) a tetőterasz, ahonnan rálátunk a városra, hogy álmodozva sörözzünk… (Sly barátom zenelejátszó szerkezetén és a magával hozott kis hangfalaknak hála előszeretettel hallgattuk a Ladánybene 27, Fürdik a lelkem nagysikerű muzsikáját). Az alkohollal óvatosan kell bánni muszlim országokban. Marokkó picit liberálisabban áll ehhez a témához, ez nem jelenti azt, hogy nyilvánosan lehet inhalálni a különféle nedűkből. A helyi szupermarket láncban (Marjane) viszonylag könnyen beszerezhető a rövid italtól a boron át a sörig minden (kivételt képez a Ramadán időszaka, sajnos volt szerencsém „belefutni”). Inni nem csak gyomorfertőtlenítés céljából érdemes, hanem egy bizonyos embertömeg és a hozzá járuló örült világ elviselése vagy éppen szebbnek látása céljából is. :)

-tevegelni bárhol, bármikor lehet...-

Minden utazó előszeretettel meséli a fosós történeteit, amik utólag viccesen hatnak, de a trip során azért okoz némi kellemetlenséget, így az első napokban kerültük a főt birkafejet, különböző beleket, csigalevest és az ehhez hasonló íncsiklandozó falatokat (igen, igen birka szemet sem ettünk). Sly tanácsára a számomra elég furcsának ható kombinációban tálalt túrós-mézes omlettet reggeliztünk, ebédre meg jól átsütött kebab féléket nyomattunk. Mielőtt délnek vettük az irányt kis lazulásra kerítettünk alkalmat, a város külső részén egy kisebb „palotában” zenés, hastáncos műsort néztünk, ami egyikünkre sem tett mély benyomást...

-azok az afrikai naplementék-

Trek az olasszal és a póló újszerű felhasználása

Helyszín: Chomrong, Sinuwa, Nepál,

2011. április 6.

Tegnapi nap hozadéka, hogy megismerkedtem a szálláson Claudióval. Nagyon vicces és kedves figura, aki a nyugdíjának egy részét Laoszban csapja el… Hogy miért megy az ember hónapokra évről évre a fent említett országba, az egy külön történet, de talán már ki is találtátok…

Kézenfekvőnek tűnt az újdonsült olasz barátom ötlete, hogy csapassuk együtt a hegyen a következő nap. Kis kétely volt bennem, mennyire fog belassítani az öreg… Mivel napközben elviselhetetlen a meleg, már hajnalban útnak indultunk, amit egyikünk sem bánt meg, mivel fantasztikus fények világították meg a hegyet.

Alapvető hibát követtem el a túra előtt, nem váltottam megfelelő mennyiségű nepáli rúpiát, ezért kicsit spórolósabbra kellett vegyem a figurát, ami a táplálkozásom és a lelki békém rovására kezdett menni. A reggeli el is maradt, igyekeztem rengeteget vizet inni és a cukros tea jótékony hatásába helyeztem minden reményem.
Talján barátom közben rengeteget mesélt a növényekről, állatokról vagy épp arról, hogy miért szeret Magyarországra jönni gombászni… A monszunerdő ezúttal is lenyűgöző, bár az állandó fel-fel-fel, majd le-le-le elviszi az ember gondolatait a sötét oldal felé, de egy-egy virág, vagy helyi arc mosolya jelentős energiákkal lát el.

11.30-ra elértük Chomrong települését, ahol nem kifejezetten helyi ételkülönlegességet fogyasztottam, maradtam az olasz vonalnál, így egy pizzát tettem a pocimba. Lelki megkönnyebbülés is ért, Claudio váltott nekem 50 eurót, ezúton is nagy köszönet érte, szó szerint életet mentett! :) Az ebéd után elváltak az útjaink, elhatároztam tovább megyek. Hálából rögtön új élménnyel gazdagodtam, azaz minden utazó kedvenc története velem is megesett. Igen, most jön a ki hogy szarta össze magát fényes nappal a falu közepén rész. Folytatása pedig, hogy használd fel a pólód, ha nincs wc papírod… Szóval, a legjobbakkal is megesik az ilyen… :)

Délután estem be a Sherpa Guesthause-ba (Sinuwa), megtépázva, izzadtan, és nagyon fáradtan. Ahogy beléptem jött is a szokásos délutáni eső. A vendégház nagyon kellemes, gyönyörű tibeti lánykák üzemeltetik. Az idő kezd egyre zordabb lenni, kemény éjszaka elé nézünk…

A gyermeki vágyak valóra válnak, avagy küzdelem az elemekkel és magammal...

Helyszín: Nayapul, Ghandruk, Nepál,

2011. április 5.

Ha egyedül utazol, nagy problémát jelent, hogy a csomagjaidat mindig magaddal kell cipelni, mint egy csigának a kuckóját. Vakartam is a fejem, hogy a mázsás India Lonely Planetet minek vigyem magammal a hegyre… Kellemes meglepetés, hogy a szálláson hagyhattam a fölösleges cuccaim. Nagy segítség volt ez számomra és egy újabb szívet melengető tett a nepáliaktól. Kicsit elviselhetőbb lett a táska súlya, ami nem elhanyagolható, mert hordárt, vezetőt nem béreltem, egyedül indultam.

Miután kikeveredtem a pokharai buszállomásra, két franciával béreltem taxit, Nayapulig. Jó arcok voltak, bár kiderült, hogy az Alpokban még életükben nem túráztak… Puffff neki. Féltízkor épségben kiszálltam a taxiból és próbáltam a szememmel befogadni a látványt. Egzotikus fák, teraszos rizsföldek, különleges virágok, lepkék millió számban repkedett a levegőben, teherhordó csacsik (nem magamra gondoltam) jöttek, megviselt, edzett öreg arcok köszöntek vissza mindenhonnan, illetve gyerekek játszadoztak és próbáltak cukros bácsinak nézni (már-már csokinak éreztem magam)...

Ami különlegessé teszi ezt a túrát, hogy nepáli hegyi falvakat érint, így aki figyel bepillanthat a vidéki emberek életébe. Mosoly sűrűn jött az irányomba, sőt pár kedves mondat is elhangzott, kevésbé éreztem magam egyedül. Ahogy haladtam Ghandruk felé a völgy fantasztikus arcát mutatta, félig beszivárogtak a Nap sugarai és egyedi fényjátékkal szórakoztattak.
Három óraára értem Ghandruk piciny településére, találtam egy kellemes guest hause-t. Szívem szerint még mentem volna tovább, de az eső elkezdte áztatni a hegyet. Tartalék maradt bennem, de jól esett és erőt adott a helyiek elismerő vállveregetése (akkor még nem is tudták, hogy elég hiányos felszereléssel ugrottam bele a kalandomba). Estére lehűlt a levegő, hálózsák hiányában, nem maradt más lehetőségem… Igen, megdöbbentettem a helyieket, de kaptam egy jó meleg takarót. Vacsorára bekaptam egy omlettet, aztán jó éccakát…

Pokhara, avagy első szemezés a Heggyel.

Helyszín: Pokhara, Nepál,

2011. április 3. (16 óra után)
A hosszú buszozás nagy előnye, hogy ismerkedik az ember az út során. Sokszor nem is a tájak vagy az épületek tesznek különlegessé egy utazást, hanem az ott megismert emberek, kialakított kapcsolatok. (Nem! Szőke, hosszú combú és széplelkű lány nem volt a buszon.) Így történt, hogy összebarátkoztam egy dél-koreai fazonnal, aki nem mellékesen képben volt Magyarországot illetően, sőt lényegében az összes honfitársa, akivel a kint töltött időszakom alatt találkoztam. (Távol a hazától előjönnek ezek a nacionalista baromságok, és milyen jól tud esni, ha valaki tudja, hogy Budapest az nem Bukarest)
A város külső részén tett le minket a busz, az öreg egyik nagy előnye az volt, hogy együtt taxiztunk a város Lakesidenak nevezett részére, ami így korrekt áron kijött. A másik nagy előnye, hogy a bácsika egy fantasztikusan jó útikönyvvel volt felszerelve, amiben hemzsegtek a jó szállások, kifejezetten koreaiaknak. Ezt a részét leszartam, így egy tágas, hatalmas ablakokkal megáldott, franciaágyas szobát sikerült béreljek 200 nepáli Rs-ért. Ráadásul a szállás kert része igazán impozáns volt, így elégedetten mentem felfedezni a város. Ilyenkor a szokásos köröket futom, hol van bolt, étterem stb… Aztán képeslapokkal felszerelkezve beültem vacsorázni, ahol odacsaptam 500 Rs-nek (!), megérdemeltem és a hűs söröm is ezt súgalta. Este nem aludtam valami jól, pedig Indiával ellentétben itt a klíma kellemes, talán az izgalom szaladgált bennem…

2011. április 4.
Madárcsicsergés, kék ég. Gyönyörű napra ébredtem. Fájt is a szívem, hogy az elkövetkezendő napok, hetek ügyeit kell elintézzem. Az elmúlt időszakban nem sikerült megfelelően táplálkozzak, és sejtettem a következőkben sem fog, így egy reggelit megengedtem magamnak.

Aztán a Phewa-tó felé vettem az irányt, és akkor eszméltem rá, hogy amit a tó mögött látok az nem a felhőzet, hanem a Himalája vonulata. No, ekkor sír egy férfi. Miután a könnyeimmel megküzdöttem csónakáztam a Phewa-tavon, előtte sikeresen lenyomtam „pár” fényképet az újdonsült bangladesi barátaimmal, akik a végére összeálltak egy 40 fős csoportképre, részvétel persze kötelező… Gyors mosatás, a kis narancssárga nacim végre tiszta lesz, bár akkor azt kívánta soha többé ne látnám. :) Gondolataim nem hagytak nyugodni. Osztottam, szoroztam, tépelődtem. Végül arra jutottam, hogy nem buszozom vissza Indiába két hét múlva, hanem veszek egy repülőjegyet. Délután ezt sikerrel végre is hajtottam, persze volt bennem némi bizonytalanság, hogy tényleg igazi jegyet kaptam-e?! (azt)

Irány Nepál, avagy két cél lebegett a szemem előtt, túlélni Indiát és átkeveredni Nepálba.

Helyszín: Varanasi, India,

2011. április 1.
Hajnalban érkeztem a Gangesz partján elterülő városba, és sikeresen elkövettem azokat a hibákat, amiket nem lenne szabad, de 18 órás vonatozás után kinek lenne kedve a taxisok közt keresgélni, alkudozni, majd a 15.-el elmenni… Úgyhogy bedobtam a csomagjaim a kocsi hátsó ülésére és megcéloztam az Assi Ghat környékét, hogy szállást keressek. A reggel további része azzal telt, hogy próbáltam a szálláskerítőmet leszerelni, ami 30 perc után sem sikerült, így azon megoldást választottam, hogy az 1 literes ásványvizes palackomat izomból a lábához vágtam és elindultam felé… Siker, elszaladt. (Indiáról majd máskor, most haladok tovább a túlélés reményében)
Még aznap szereztem buszjegyet, 800 Rs-ért. A hindu fickó arcát soha nem fogom elfelejteni, sunyi mosoly ült ki az arcára, ahogy a kezébe tettem a megfelelő rúpia mennyiséget (költsd gyógyszerre barátom, gondoltam magamba). Őszinte leszek, nem vártam a reggelt, ugyanis nem voltam benne biztos, hogy lesz busz…

Jordi on a rickshaw in Varanasi from Zsolt Szenczi on Vimeo.

2011. április 2.
Nehéz ébredés (05.30), összepakolás, tusolás… Tegnapi riksás sráccal megbeszéltem, hogy értem jön, meglepő módon ott is volt, amúgy becsületesnek tűnt, viszonylag sokat utaztam vele, vitte vagy 15-20 kilométeren a fenekem az elmúlt napokban. 7 óra körül már az indulási ponton voltam, ahol viszonylag sok fehér ember volt, így egy kicsit megnyugodtam, hogy lesz busz… Lett. Lelkembe örömtáncokat kezdtek az érzések járni, végre kiszabadulok Indiából. A kényelmi szempontokat leszartam, a kis bádogdobozban a szabadságom, a lelki békémhez hozzásegítő csodás fehér paripát láttam. Amúgy a vidéki India gyönyörű és még hangulatos kifejezés is eszembe jutott, varázslatos vidékeken, erdőségeken jött át a busz. Kis pihenőkkel csapattuk észak felé 10 órán keresztül. 5-6 európai vagy amerikai volt a buszon rajtam kívül, pár koreai és japán. Az úton azon töprengtem ez ám az igazi turizmus mikor nem tudom, hogy hol alszom aznap este, mikorra érek oda, és hogy megyek tovább, de ekkor még a vissza út sem körvonalazódott bennem (nem mintha ez különösebben aggasztott volna).
Sötétben érkeztünk Belihyába. Kijelentkeztem Indiából (yeeeesssss), és megvettem a nepáli vízumot 15 napra 25 ropogós USD-ért. Ebben a kis porfészekben aludtam, egy japán bácsikával, a 800 rúpiás buszjegyben benne volt egy éjszakára a szállás.


2011. április 3.
Reggel betámadtam az illemhelyet, otthonosan éreztem magam benne, így többször visszatértem, ami enyhe aggodalommal töltött el, mivel tudtam még legalább 10 órás buszozás vár rám. 7.30 indulás, csomag a tetőre, én meg az ülésbe préselve egy nepáli „lélekvesztő” buszjáraton. Valami eldugott kis falucskában találkoztam egy angol fickóval, aki beszélt magyarul, mivel 5 évig dolgozott Szlovákiában, logikát ne kérdezze senki, de akkor ott felbecsülhetetlen volt valakivel az anyanyelvemen beszélni!
A határ után könnyes is lett a szemem, mikor szembesültem azzal, hogy Nepál mennyivel közelebb áll hozzám, mint a magam mögött hagyott ország. Tiszta emberek, akik kedvesek hozzám, önzetlenül igyekeznek segíteni mindenben és rendezett a környezte. Azt láttam, hogy szeretnének eljutni „valahova” és nem csak ők, hanem az országuk is, ezért tesznek is valamit, nem csak a karma mögé bújnak. A táj már a buszozás során magával ragadott, kanyargós utak, teraszos földművelés, egzotikus fák, növények és az egyre növekvő hegyek… 9 óra buszozás után megérkeztem Pokhara városába.
Megnyugodtam, jó helyen vagyok.

folytatás következik

Sierra Nevada, Spanyolország

Vannak misztikusan hangzó nevek, amik már gyermekkorban felkeltik az ember érdeklődését és nem is hagyják nyugodni azt, majd eljön a felnőttkor, amikor újra beleborzong a név hallatába. Számomra az egyik ilyen név a Sierra Nevada. A napfényes Spanyolországban mit keresnek hegyek, amik ráadásul még havasak is? Ezt gyerekkoromban nem tudtam hova tenni. Azonban mára abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy túrázhattam az Ibériai-félsziget különös hangulatú hegységei közt. (Sajnos, koránt sem annyiban, mint szeretnék)

-háttérben a régi csillagvizsgáló-

Granada városából indultunk a reggeli órákban, hogy a Pico Veleta csúcsára felkapaszkodjunk. Tiszta időben a városból is megpillanthatjuk a jellegzetes csúcsot, illetve a hegyvonulatot. Fizikálisan nem nevezném óriási teljesítménynek a csúcs „meghódítását” mivel kb. 2600 méterről indulunk az autóbuszunktól. Ilyen magasságban már a hőség elviselhető, ellenben a Nap tűző sugaraival, így a sapka, hosszúpóló és a naptej nélkülözhetetlen. Nem mellékesen itt fekszik a spanyol futball válogatott magaslati edzőtábora is.

-háttérben a Pico Veleta 3394 méteres csúcsa-

A Sierra Nevada az alpesi hegységképződés időszakában jött létre, az Alpokkal és az Észak-Afrikában húzódó Atlasz hegységgel együtt. Az Alpokra engem a legkevésbé sem emlékeztet, kopársága és a sziklás Holdbéli táj, inkább az Atlasz hegységre engedett asszociálni. Néha egy-egy virágcsokor és állat azért sikeresen megtörte a táj egyhangúságát. A Veleta csúcsra, ami a maga 3394 méter magasságával a hegység második legmagasabb pontja jól kiépített turistaút vezet fel. Kellemes trekking csúcsnak mondanám, ami egy jó fizikális állapotban lévő kalandor számára sikeresen teljesíthető.

-a csúcson, 2010-es Eupolisz csapat-

Igaz, jó időnk volt, de a nagy pára miatt sajnos a tengerre és Afrika partjaira nem láttunk rá, pedig ebből a magasságból csodás látvány lehet. Kis egyéni kitérőnek köszönhetően szembetalálkoztam egy igen ritka és védett állattal, a spanyol kőszáli kecskével. Szerencsére észnél voltam és nem felejtettem el, kattintani. :)

-fenséges pillanat-

Ajánlott írások: Ronda, Sevilla, Córdoba.

Sevilla, Spanyolország

Elképesztően nehéz post-hoz érkeztem, gyanítom nem is fogom tudni rendesen megírni. Córdoba mellett Sevilla az a város, amit a legjobban vártam, nem is okozott csalódást, egyszerűen odabassz! :) A külső kerületektől, az óvároson, a hangulatos tapas bárokon, a helyi kocsmákon át egészen a macskaköves utcácskákon szóló flamenco muzsikán azt éreztem, itthon vagyok… A város szívében diadalittasan áll a Santa Maria de la Sede, ami nem mellékesen a világ legnagyobb gótikus katedrálisa, és mintegy jó példája annak, hogy az iszlám vallást hazaküldték a 15. században az Ibériai-félszigetről. A katedrális főhajóját 100 év alatt húzták fel a korabeli mesterek, a mottó pedig a következő: „Olyan nagy templomot építünk, hogy aki látja, bolondnak nézzen bennünket.” Hogy ez mennyire sikerült, mindenki döntse el maga. :)

A belépő 8 euró, akinek nem ér meg ennyit a látvány az hülye. Munkámból adódóan jártam már sok templomban, mecsetben és múzeumban, de amit ebben a „monstrumban” éreztem az leírhatatlan. Képzeljétek el azt, hogy ott álltok a fényképezőgéppel a kezetekben és a szemetekkel nem vagytok képesek a látványt befogadni, a lábaitok pedig a kőbe „gyökereznek”, az hogy készítsen az ember pár felvételt, esélytelen. Éreztem ezt én, akire a legkevésbé szoktak hatással lenni ezek az épületek… Logikusan, terv alapján végigjárni a katedrálist lehetetlen, akármerre néz vagy lép az ember belebotlik valami brutális, monumentális faragásba, festménybe, freskóba vagy éppen Kolumbusz Kristóf sírjába…

-Giralda-

A nyugalmat egyedül az ázsiai turisták zavarják, Andalúziában nem volt jellemző, hogy lépten-nyomon beléjük botoljunk, de Sevillát a játszóterüknek érzik. A katedrálisból pár perces sétával juthatunk föl a Giralda toronyba. A Giraldát 1184-1198 között építették az Almohádok és a marrakeshi Qutubiya-mecset minaretje lebegett példaként a szemük előtt. Hogy mennyire lenyűgöző arról a következő történet kering: mikor a települést megtámadták a keresztények, figyelmeztették az éppen uralkodó és a várost védő mórokat, ha a toronynak bármi baja esik, kivégzik őket… A felső részét (harang) már a spanyolok „eszkábálták” hozzá a 15. században, nem sikerült csúnyára…

-Plaza de Toros de la Maestranza-

A katedrálistól két-három perces sétára fekszik a Plaza de Toros de la Maestranza, a beugró 9 euró. Az ár véleményes, de ha már itt járunk…Ugyan a küzdőtérre nem lehet rálépni, persze azért egy gondolatot elmorzsoltam magamban, hogy akkor most Jimmy Jumpost játszom és meglebegtetem az Eupolisz zászlót a „szent” homokon, de győztek az ész érvek. A rondai mellett ez Spanyolország másik legrégebbi és talán legimpozánsabb arénája. Harminc percenként indulnak csoportok, amik elkalauzolnak a bikaviadalok világába és bemutatják a „háttérintézményeket” pl. az arénában található kis kórházat, oltárt…

-az oltár-

A legnagyobb szívás is Sevillában ért. Gondoltam eleget teszek a vágyaimnak és bekukkantok az Estadio Ramón Sánchez Pizjuán –ba. Így helyi buszra fel (asszem 1,1 euró a jegy), majd le. Kis keresgélés után rábukkantunk a stadionra (Dóri és Éva is velem tartott, ezúton köszi a türelmet az irányomba), akkor még nagy reményeket fűztem azon gondolatomhoz, hogy részt veszek a stadion látogatáson. Nos, itt ilyen nincs, de közölték velem, hogy karácsonykor be lehet kukkantani… Bánatunkban ebédeltünk egy jót a környéken, egy hangulatos és egyben autentikus kocsmában.

-a kis Jesus Navas-

Az elején említettem a hangulatos utcákat, a kedvenc rész egyértelműen a Barrio de Santa Cruz, azaz a Santa Cruz negyed. Szavakba nehéz önteni a hangulatát, a pofás kapualjakat és ahogy egyre haladunk beljebb a házakba, már-már egy új világ tárul elénk. Két, három órát biztos el lehet a kis sikátorokban időzni, beülni egy-egy bárba, földre dobálni a mogyoró héját vagy finom sherryt kortyolgatni, miközben kavarog körülöttünk az embertömeg. A negyed keleti szélén található a Casa de Pilatos (Pilátus háza). Feltétlen érdemes bekukkantani (8 euró), mert a 15. században épített ház különlegessége a mudéjár díszítő stílusra jellemző anyagok sokasságába rejlik, illetve kidolgozottságukban.

-ahogy haladunk...-

Az Alcázar közvetlen a katedrális mellett van, szintén egyedi hangulattal és máshol nem fellelhető élményfaktorral hálálja meg a belépést! A város másik gyönyörű épületegyüttese a Plaza de Espana, amit a Parque Maria Luisa-n keresztül érdemes megközelíteni főleg nyáron, a nagy melegben! :) Eddig mindig azt írtam dobjátok el a könyvet és úgy nézzetek városokat, Sevillában ez nem járható út, vagyis egy napot könyvel a kézben érdemes abszolválni, a többit már lehet csatangolással tölteni, mert úgyis szembeköszön velünk ez a fantasztikus város!

- az Alcázar-

Kapcsolódó írások: Ronda, Córdoba.

Ronda, Spanyolország

Nyugodtan kijelenthető a mintegy 35.000 lelket számláló Ronda a spanyol armada egyik legszebb zászlóshajója. Rengeteg prospektusban és országimázs videóban tűnik föl a város, már-már hihetetlen látószögben bemutatva, ezáltal nagy várakozást keltve az idelátogatóba.

Egyértelmű, hogy ami elsőre a szemeink elé villan a Rio Guadalevín sziklás szurdoka, ami az El Tajo felett fekszik. A látvány önmagáért beszél, ami a fokozhatatlant még tovább lendíti, a Puente Nuevo, ami a legkeskenyebb részén íveli át a szakadékot, ezzel összekötve a „két városrészt”. A város fő látnivalói a szurdok déli oldalán fekszenek, az óvárosban. Számomra kellemes meglepetés volt, hogy nem csak a szurdokra korlátozódik Ronda. Egész egyszerűen zseniális a hangulata, a szűk utcácskákban megbújó épületek, házacskák, ablakok, ajtók ontják magukból azt a pici pluszt, ami megkülönbözteti Rondát, más spanyol városoktól.

-utcarészlet-

1785-ben nyitott a nagyközönség előtt a méltán világhíres Plaza de Toros, ami az évszázadok folyamán rengeteg nagy csatát, küzdelmet, halált és tapsvihart zárt a falai közé. A spanyol bikaviadal kialakulásába elvitathatatlanul a legnagyobb szerepet betöltő Romero család is ebben az arénában varázsolta el a közönséget, olyan újításokat megteremtve, mint a modern, gyalogosan megvívott bikaviadal. A Sevillában található arénával szemben, itt ráléphetünk a küzdőtérre, ami elsőnek nem tűnik nagydolognak, de higgyétek el emlékezetes pillanat lesz. Az elmúlt években pedig egy nagyszerű múzeumot is kialakítottak, ahol rengeteg ruhát, kelléket és fényképet csodálhatunk meg, köztünk a híres rajongókét is pl. Orson Welles vagy Hemingway. 2010-ben 6 Euróba "fájt" a beugró az arénába. :)

-Plaza de Toros-

Ronda szépsége és hangulata miatt igen felkapott város, nagyon sokan szaladnak fel a tengerpartról, hogy eltöltsenek pár órát a történelemtől átlengett falak közt. Nem feltétlen itt érdemes beülni a tapas bárokba, éttermekbe, ugyanakkor ki lehet fogni elfogadható áron (8 Euró) turista menüket, és ha már erre „vetemedünk” a gazpacho levest ne hagyjuk ki! :)

További képek: itt! :)